Jesus Christ proudly presents:
A Christian Death (a továbbiakban C.D.) szerteágazó, eklektikusságában is egységes képet mutató életművében egy metalzene-rajongó érdeklődésére is számot tartó, különös képződmény ez a 2002-ben megjelent és a Born Again Anti Christian címmel egyértelműen pozícionált album.
Ha a zenekar történetébe kívánunk némi bepillantást nyerni, nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a csaknem harmincévnyi, többé-kevésbé aktív zenélés során két meghatározó név fémjelezte és egyben osztotta ketté a munkásságukat. A kezdeti, Rozz Williams nevéhez köthető időszak keményvonalas hívei szeretik trónbitorlónak kikiáltani a második korszak markáns vezetőjévé előlépett Valor Kand-ot, és árulásnak minősíteni az általa meghatározott, zeneileg is merészebb és kreatívabb, mai napig tartó korszakot. Ám legyen valaki akár Rozz, akár Valor híve, azt ízlésektől függetlenül is nehéz elvitatni, hogy Valor által olyan új energiák és hatások kerültek bele a C.D. zenéjébe, amelyek alapján mára a legizgalmasabb és egyben legmegosztóbb lemezeiket az ő nevéhez köthetjük.
A Valor féle C.D. zenei besorolását megkísérelni csaknem lehetetlen feladat, mert ahány lemezen csak felbukkan a neve, azok mind más és más arcát mutatják a csapatnak. Következetesen megvan ugyan a goth-darkwave bázis, de olykor gitárokkal támogatva, néha monumentálissá hizlalva, máskor kísérteties szellemzenévé hígulva. Templomok beteges miséit idéző, széteffektelt tételek váltogatják egymást zörgő-kattogó, bibliai utalásokkal megtöltött szövegű, kategorizálhatatlan dühkitörésekkel. Az ezernyi hangulat ellenére mégis megmarad az egységesség érzete, mintha különböző színű gyöngyöket fűznénk fel egyetlen fonalra, ahol is maga a fonal a lényeg, vagyis jelen esetben Valor világa és zenei elképzelései.
A vezérfonal pedig nagyjából a szűklátókörű vallási fanatizmus ostorozása, vegyítve a szex és a pornográfia profán rítusainak vallási környezetbe való helyezésével, valamint a droghasználatnak az angyalokra, de akár még Jézus Krisztusra való kiterjesztésével is. (Néhány árulkodó lemezcím: Sex, Drugs and Jesus Christ, Pornographic Messiah, Sexy Death God). Magyarán szólva van itt minden, ami egy jóérzésű hívő embert vérig sért és felháborít. A C.D. vállaltan botránykeltő, polgárpukkasztó koncepció mentén létezik, nem is olyan rég még hivatalos honlapjuk is azzal az FBI által közzétett (egyébként nyilvánvalóan fake) figyelmeztetéssel nyitott, hogy a zenekar tagjait orgiák és fekete misék tartása miatt körözik, és hogy mindezekért egyszer majd máglyán fognak elégni.
De térjünk rá jelen írásunk tárgyára, vagyis a Born Again Anti Christian című albumukra, amelyről nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy, a zenekarral most ismerkedő és a metál világa felől érkező érdeklődő számára ideális beavató anyag. Nem azért, mert metál, hanem mert hangszerelését és hangzását tekintve ez közelít a leginkább ehhez a műfajhoz. Elég annyit megjegyeznem, hogy Danni Filth, a Cradle of Filth védjegyévé vált frontembere is közreműködik a lemez két számában, a Zodiac címűben itt-ott sikonyál, de többet is vállal ennél, egész pontosan a Peek-a-Boo című szerzemény Cradle of Filth féle variációja leginkább az ő műve, és amolyan kedves ajándékként, bónuszként ez zárja az albumot. Ez a tény már önmagában is élesen rávilágít arra, hogy a black metal alapjaitól mára jelentősen elsodródott CoF szellemisége milyen erős gyökerekkel kötődik a C.D. örök időkig mélyen underground eszmeiségéhez.
Ami első hallásra is feltűnik, az a kiforrott és telt hangzás, valamint a bízvást súlyosnak mondható basszusgitár-sound. Én még így, ilyen megközelítésben nem hallottam basszusgitárt megdörrenni, mint például a nyitó tétel (Betrayal) második felében, ahol is egy halkan induló, hegedűvel kísért hipnotikus monológ után szinte mint egy repedt harang veti szét maga körül a csendet, és kong végig a szöveg mentén. Ha valami, akkor ez maga a tökéletes lemezindító dal, négy percében az egész album szellemisége benne van. Aki a Betrayal után nem kívánja a lemezt tovább hallgatni, azt már sohasem fogja megérinteni Valor bizarr zenéje. Mindegyik szám egy kicsit más, mint az előtte és az utána következő, de mindig határozottan érezhető, hogy ugyanaz a kéz mozgatja a bábukat, vagyis hogy nem egy széteső elme ugrál ide-oda a stílusok között, hanem egy széles zenei látókörű, egy ötletektől feszülő alkotó importál a zenéjébe mindent, ami a keze közé kerül. Teszi ezt úgy, hogy nem csorbul az egység, a fonál nem szakad el, csak a ráfűzött gyöngyök színesednek.
Két szám mellett azonban semmiképp sem lehet szó nélkül elmenni. A Fucking in Slow Motion a lemez egyik csúcspontja, szinte kísértetzene, mintha túlvilági lét felé suhanó sértődött lelkek hangjaira lenne felépítve az egész kompozíció, amint végtelen spirálban haladva, groteszk hangokat hallatva húznak el mellettünk. Az utána következő The Painted Aura ennek éppen a fordítottja: lassú, brutális basszusra épülő menetelés, ami a középrésznél a lassúnál is lassúbbá válik, gyakorlatilag megáll, de csak egy szusszanásnyi időre, hogy utána – mint egy megállíthatatlan gólem – újra nekilendüljön. Abszolút súlyos!
Az album hangzása kiemelkedően jó, főleg néhány más C.D. lemez furcsán nyers, száraz soundjához képest. Itt minden vastagra, mélyre van belőve, sűrűn és határozottan hömpölyögnek a szólamok a hangfalakból, egy biciklit is nekik lehetne támasztani, megtartanák.
Az átlagzenét kedvelők messze kerüljék el ezt az albumot; még a harcedzettebb vájtfülűeknek sem lesz egyszerű feladat végighallgatni, de a rengeteg apró remek pillanat, amit a lemez a kitartóknak tartogat, mindenért kárpótol.
Leave a Reply