Úgy gondolom, az embernek általában 13-14 éves korára alakul ki az értékrendje, zenei ízlése, a különböző hatásokat ekkor tudja, kezdi el feldolgozni. Maximum a továbbtanulás eldöntése jelenthet kihívást, hiszen a jövőnkről, az életünkről döntünk.
Ekkoriban, tehát 13-14 évesen kezdtem magam beleásni a metal zenébe. Gyakorlatilag egy csapásra alakult ki bennem a gyűjtőszenvedély, legyen szó újságokról, hanghordozókról, poszterekről, kiegészítőkről stb. Ugyanakkor az a véleményem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a metalon kívül más stílusokra is kitekint. Vannak napok, pillanatok, amikor nem igénylem a kemény zenét, és helyette más műfajok képviselőit, előadóit hallgatom. A New York-i (brooklyni, illetve manhattani) Beastie Boys bemutatkozó anyaga egyrészt megismertette (némileg meg is szeretette) velem a rap zenét, másrészt óriási hatással volt rám annak idején. Ez nagyjából 1987-1988, tehát általános iskola hetedik, nyolcadik osztálya körül lehetett.
A zenekar története 1978-ig nyúlik vissza, amikor is hardcore/punk bandaként, The Young Aborigines néven alakultak Michael „Mike D” Diamond ének, John Berry gitár (R. I. P.), Adam „MCA” Yauch basszusgitár (R. I. P.) és Kate Schellenbach dob felállásban. 1981-ben lettek Beastie Boys, egy évvel később pedig már a New York Thrash válogatáskazettán is helyet kaptak, mielőtt még – ugyanazon év novemberében – kijött volna a Polly Wog Stew 7” EP-jük. A CBGB’s-ben, az A7-ben, a Trudy Hellers Place-ben, illetve a Max’s Kansas City-ben olyan csapatokkal játszottak együtt, mint a Bad Brains, a Dead Kennedys, a The Misfits, valamint Reagan Youth; kislemezük pedig a korai NYHC egyik „mintapéldánya” volt.
1982 végén Berry otthagyta a zenekart, a helyére Adam „Ad-Rock” Horovitz (ex-The Young And The Useless) érkezett, majd miután 1983-ban mérsékelt, helyi sikert arattak a kísérletezős, hip-hopos Cooky Puss 12”-vel, Schellenbach is dobbantott. A kiadány fontos zenei irányváltást hozott, a Beastie Boys ugyanis ekkor kezdett el a rap-pel flörtölni; egyfajta metamorfózison mentek át, ugyanis ez idő tájt injektálták muzsikájukba az említett zenei irányzatokat. Schellenbach-ot senkivel nem pótolták, Mike D vette át a dobos pozícióját, és innentől kezdve pályafutásukat trióban folytatták. Sikeres kislemezeket jelentettek meg, majd úgy döntöttek, hogy koncertjeik alkalmával DJ-t alkalmaznak; így került a soraikba a New York University egyik hallgatója, bizonyos Rick Rubin. (A zenészek Schellenbach távozását követően vették fel művészneveiket).
Nem sokkal ezután Rick felvételek producelésébe kezdett, majd egyik egyetemi társával, Russel Simmons-szal létrehozta a Def Jam Recordings-t, és megkörnyékezte az együttest, hogy dolgozzanak nála. Kooperációjuk első kézzel fogható terméke az 1984-es, Rubin által producelt 12” single, a Rock Hard volt. A következő évben John Lydon Sex Pistols utáni zenekarának, a Public Image Ltd.-nek nyitottak, Madonna Like a Virgin albumának észak-amerikai turnéján az előzenekar szerepét töltötték be, (soraikban DJ Hurricane-nel) headliner-ek voltak a Fishbone-nal és a Murphy’s Law-val közös bulikon, és még ugyanebben az esztendőben részt vettek a Raising Hell turnén a Run DMC-vel, Whodini-vel, LL Cool J-vel, illetve a The Timex Social Club-bal. Tulajdonképpen ez a körút hozta meg számukra az áttörést, ugyanis a Hold It Now, Hit It felkerült a Billboard R&B és Dance listájára, a She’s On It a Krush Groove filmzenealbumon szerepelt, az év végén pedig a Paul Revere/The New Style 12” single jelent meg.
Ilyen felvezetés után vonultak stúdióba, hogy rögzítsék bemutatkozó alkotásukat, az 1986. november 15-én forgalomba került Licensed To Ill-t. Kezdem a borítóval, amelynek elülső, illetve hátsó részén egy Boeing 727-es látható – a Beastie Boys logójával a gép farkán –, amint egy hegy oldalába csapódik, ezáltal úgy néz ki, mint egy elszívott joint. Szintén a gép farkán szerepel a Def Jam logója és a „3MTA3” azonosítószám, amelyből tükörben nézve az „EATME” („FALJ FEL”) felirat olvasható ki, a gép dizájnja pedig az American Airlines-t idézi.
A csapat eredetileg a „Don’t Be a Faggot” (Ne légy köcsög!) címet szánta a lemeznek, a terjesztést végző Columbia Records azonban nem volt hajlandó ezzel a címmel kiadni az albumot – a homofóbiát hozva fel indoklásul –, és nyomást gyakorolt a Beastie Boys menedzserére, valamint a Def Jam Recordings akkori vezetőjére, Russell Simmonsra, hogy vegye rá a bandát a cím megváltoztatására. Adam Horovitz azóta bocsánatot kért az eredeti lemezcímért. A rap köztudottan nem a változatosságáról ismert, a monoton szövegmondás hamar az ember agyára megy/mehet, a Beastie Boys viszont sikeresen elkerülte, hogy a Licensed to Ill-t egy unalmas, egydimenziós anyagnak tartsák. Egy hardcore-rajongó vagy egy metalfanatikus éppúgy kötődhet a koronghoz, mint egy rapper vagy a hip-hop kedvelője; széles skálán mozognak a felvételek, és ami a legfontosabb, nagyon jók, műfajukban etalonok, klasszikusak.
A Beastie Boyst már az megkülönböztette a többi rap bandától, hogy a dalokban mindhárman énekelnek, három különböző hang szólal meg a nótákban. Zeneileg sem (csak) az egyhangú scratch-elést alkalmazzák, kiemelt jelentősége van a dobnak, sőt, fúvós hangszereket (trombita, harsona, tenor szaxofon) is csatasorba állítottak (Posse in Effect, Brass Monkey). Több szerzeménybe is egy-egy klasszikus dal részletét csempészték bele, így például a Rhymin & Stealin-ben a When the Levee Breaks (Led Zeppelin), a Sweat Leaf (Black Sabbath) és az I Fought the Law (The Clash), a She’s Crafty-ben a The Ocean (Led Zeppelin), a Slow Ride-ban pedig a Low Rider (War), a Down on the Avenue (Fat Larry’s Band), illetve a Take the Money and Run (Steve Miller Band) besamplerezett részletei hallhatók. A két legkeményebb, legismertebb számban, nevezetesen az idióta szöveggel és klippel megtámogatott (You Gotta) Fight for Your Right (To Party!)-ban, valamint a No Sleep till Brooklyn-ban (magának a nótának a címe egy kis játék a Motörhead No Sleep ’til Hammersmith album elnevezésével) pedig Kerry King működött közre.
Hét kislemezt másoltak ki a korongról, amelyek egytől egyig óriási sikert arattak. Nem túlzás kijelenteni, hogy hatalmasat robbantott a csapat, ugyanis ez volt az első hip-hop album, amely vezette a Billboard 200 listát, ugyanakkor ez volt a Columbia Records legkeresettebb debütáló albuma, világszerte kilencmillió példányban kelt el. A következő évben indultak útnak a Licensed To Ill világkörüli turnéja keretén belül, amely egyáltalán nem volt zökkenőmentes, sőt! Elképesztően őrült színpadi show-t vonultattak fel, a körutat botrányok övezték, amelyeket egyrészt a közönség egyes hölgytagjai váltottak ki ketrecben táncolva, másrészt közrejátszott ebben egy hatalmas, felfújható motoros pénisz is, amelyhez hasonlót a Rolling Stones használt a ’70-es években. A turnéra perek és letartóztatások is árnyékot vetettek, amikor is a zenekart a közönség provokálásával vádolták. A folyamat 1988. május 30-án, a liverpooli Royal Court Theatre-ban adott hírhedt buliban csúcsosodott ki: mintegy tíz perccel a csapat színre lépése után zavargás tört ki, Adam Horovitzot pedig rendőrök vitték el és vették őrizetbe testi sértés vádjával.
A Licensed To Ill sikereit követően a Beastie Boys megvált a Def Jamtől, megszakította kapcsolatát Rick Rubinnal és a Capitol Recordshoz szerződött. 1988-ban mutatták be a Rick Rubinhoz fűződő Tougher Than Leather filmet, amely pályára állította a Run DMC-t és a Def Jam Recordings kiadót, és amelyben feltűnik az akkor még a kiadóhoz tartozó Beastie Boys is.
Értelemszerűen egy ekkora sikert képtelenség volt megismételni, és noha a további lemezeik is nagyon jók, az örök etalon a Licensed To Ill. Önmagáért beszélő adat, hogy pályafutásuk alatt az Egyesült Államokban 26, a világon 50 millió példány fogyott albumaikból, 2012 áprilisában pedig beiktatták őket a Rock And Roll Hall of Fame-be. Bemutatkozó korongjuk minden tekintetben hibátlan, örök hivatkozási alap a rap (rap/metal) világában.
Leave a Reply