Van egy olyan sejtésem, hogy 1989-ben az Annihilator a bámulatos Alice in Hell-lel nem lepte meg az akkori underground szereplőit. Kétségtelen, hogy annak az évnek az egyik, ha nem a legjobb bemutatkozását követték el, egy örökérvényű thrash klasszikust tettek le az asztalra. A több mint 250 ezer eladott példány önmagáért beszél, akkoriban ez volt a Roadrunner legjobban fogyó kiadványa.
Az 1984-ben Vancouver-ben alakult zenekar három demót követően (a másodikon Jeff Waters énekelt) jutott el az Alice in Hell megjelentetéséig, tehát nem kapkodták el a dolgokat, addigra már volt nevük az undergroundban. Már a demós időkben jellemző volt rájuk, hogy Jeff Waters körül állandóan cserélődtek a muzsikusok, miért lett volna ez másképp a Never Neverland-nél is? Az Alice in Hellt rögzítő Jeff Waters és Anthony Brian Greenham gitárosok, Randy Rampage énekes, Wayne Darley basszusgitáros és Ray Hartmann dobos alkotta tagság az egy évvel későbbi korongra valamelyest átalakult: a ritmusszekció és Waters maradt, Randy Rampage helyét a korábban a Prisoner és az Omen soraiban is megfordult Coburn Pharr vette át, míg Dave Scott Davis személyében új gitáros csatlakozott az Annihilatorhoz.
A Never, Neverland megjelenése előtt még Randy Rampage-dzsel készítettek egy hasonló címmel ellátott pre-production demót, de a The Fun Palace single-ön (1990) már Cobrun Pharr énekelt. 1990 februárja és áprilisa között a csapat hazai pályán, a Vancouver stúdióban rögzítette az albumot, a produceri munkákat pedig ezúttal is Jeff Waters látta el Glen Robinson-nal közösen (a zenei rendezés és keverés a Le Studióban, Morin Heightsben, Quebecben zajlott), Steve Royea-val (zenei rendezés) kiegészülve, a maszterizálást pedig New Yorkban, a Sterling Soundban George Marino végezte.
Hasonlóan az Alice in Hell-hez, a Soha Sohaországra is több, a korai demókról származó darab került fel, értelemszerűen modernizálva, kipofozva, egy kicsit megváltoztatva. Némi malíciával azt mondom, hogy az anyag akár Jeff Waters szólólemeze is lehetne, mivel mindent ő írt a korongra, a többiek jóformán csak asszisztáltak hozzá. Ami első hallásra feltűnik, hogy teltebben, vastagabban, keményebben szól a Never, Neverland, mint elődje, sőt továbbmegyek, az Annihilator megelőzte korát, mivel a gitárok megszólalását, a riffek töménységét évekkel később a modern/nu metal bandák nyúlták le, de a Megadeth Youthanasia című albumán hallható gitárhangzás is visszavezethető ide.
Ha már a gitároknál járunk, a Waters/Scott Davis duó parádés dolgokat ad elő, legyen szó az intenzív riffelésről, a fantasztikus szólókról, ráadásul több helyen akusztikus témákkal (Sixes and Sevens, Stonewall, Never, Neverland), harmóniákkal színesítik játékukat. Már az Alice in Hell-en is hallható volt, hogy Wayne Darley nem ügyetlen játékos, tudása a Never, Neverland-en is kidomborodik, basszusát nem tüntették el a süllyesztőben, a kitűnő hangzásnak köszönhetően remekül jönnek át parádés futamai. Társaihoz hasonlóan Ray Hartmann teljesítményéről is csak felsőfokban lehet beszélni, Wayne Darley-vel minden idők egyik legalulértékeltebb ritmusszekcióját alkották. Coburn Pharr szőrösebb, karcosabb hanggal rendelkezik, mint Randy Rampage, ezáltal az anyag a power metal felé tendál, vegytiszta thrash/power ötvözet lett a lemez.
Dalok tekintetében egy dinamikus, változatos anyag született, az összes nóta – klasszikusról lévén szó – hibátlan, üresjáratnak itt bizony nyoma nincs, és ha azt mondom, hogy slágergyűjtemény az album, egyáltalán nem túlzok. Lehetetlen küldetés kedvenc számot kiválasztani a korongról, mert mindegyiket imádom; annak idején, amikor beszereztem az alkotást, hetekig hallgattam, teljesen megbolondított, a rabjává tett. Összetett felépítésű, váltásokkal gazdagon átszőtt szerzemények sorjáznak egymás után, amelyek a fogós dallamoknak köszönhetően gyakorlatilag azonnal beleívódnak a fülekbe, a dobhártyákba.
A lemez leggyorsabb, legdinamikusabb nótája a punkos intenzitású Kraf Dinner, hátborzongatóak Coburn Pharr sikolyai a szaggatott riffekkel is felvértezett Imperiled Eyes-ban, félelmetes a hangja a The Fun Palace-ban és a Phantasmagoriában – nagyon kevesen tudnak és tudtak egy ennyire hibátlan thrash anyagot felmutatni akkoriban. Mind a The Fun Palace, mind a Stonewall single-ön is kijöttek, és ezekre forgatták annak idején a klipeket is. Az album, nem meglepő módon, minden tekintetben (dalok, hangzás, eladási eredmények) túlszárnyalta az Alice in Hellt, az Egyesült Királyságban a listák 48. pozíciójáig jutott.
Ez a lemez 1990-ben olyan mesterművekkel volt egyenértékű, mint a Seasons in the Abyss (Slayer), a Rust in Peace (Megadeth), a Souls of Black (Testament), az Oppressing the Masses (Vio-lence), a Lights, Camera…Revolution (Suicidal Tendencies), a Coma of Souls (Kreator) vagy a By Inheritance (Artillery); ebből is látszik, hogy a death metal térhódítása ellenére a thrash még jelentős tényező volt a színtéren. A csapat a Judas Priest és a Pantera társaságában kelt útra, hogy népszerűsítse és promotálja a lemezt, a turné végeztével azonban Pharr és Hartmann kiléptek a zenekarból, ami – legyünk őszinték – megpecsételte az Annihilator sorsát.
Sajnos az együttes ezen a ponton el is lőtte az összes puskaporát, a Set the World on Fire egy rajongótábort megosztó alkotás lett, majd – meglovagolva a ’90-es évek aktuális trendjeit – Jeff Waters kísérletezgetni kezdett. Számomra a Waking the Fury lett a következő értékelhető albumuk, a Randy Rampage visszatérését jelentő Criteria for a Black Widow viszont abszolút csalódás volt. Mindenesetre megsüvegelendő mr. Waters kitartása, a metal zenébe vetett hite, a rajongók iránti lojalitása, de szerintem ő is tudja, hogy ha a csapatáról beszélünk, akkor kettő, maximum három korong kerül szóba. Nem nehéz kitalálni, hogy melyek azok.
Leave a Reply