Az 1986-ban megjelent True as Steel Európán kívül is ismertté tette a Warlock nevét. A lemez öt nappal a zenekar doningtoni Monsters of Rock-os koncertjét követően (a Motörhead-del, a Scorpions-szal, a Def Leppard-dal, illetve Ozzyval léptek fel, és Doro volt a fesztivál, valamint a helyszín első női eladója), augusztus 21-én látott napvilágot, és a Fight for Rock single, valamint a hozzá forgatott videóklip a csapat legsikeresebb kiadványává tette. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg alapon, az együttes intenzív turnézásba kezdett:: ők nyitottak a Monsters of Rock mannheimi állomásán is, ahol ugyanazok a csapatok léptek fel, mint Doningtonban kiegészülve a Bon Jovi-val és a McAuley Schenker Group-pal; majd az év többi részében és 1987 első felében a W.A.S.P.-pal koncerteztek (Nagy-Britanniában), illetve a Judas Priest Fuel for Life turnéján töltötték be az előzenekar szerepét.
A True as Steel turnét követően Doro Pesch az Egyesült Államokban töltötte idejét az új manager, Alex Grob társaságában, mégpedig azzal a céllal, hogy népszerűsítse a Warlock-ot a tengerentúlon, illetve koncert- és lemezfelvételi lehetőséget biztosítson zenekarának. Ugyanekkor döntött úgy Peter Szigeti gitáros és Frank Rittel basszusgitáros, hogy kilépnek a csapatból, ugyanis látszólag vonakodtak szembenézni az Államokba történő költözéssel (ezután kerültek Udo Dirkschneider szólóbandájába). Mindez azt eredményezte, hogy az egyetlen őstag, Michael Eurich dobos és a True as Steel felvételei előtt csatlakozott Niko Arvanitis gitáros (ex-Stormwind) mellé két amerikai zenész, Tommy Henriksen basszusgitáros (ex-Rondinelli, Ruffkut) és Tommy Bolan gitáros (ex-Armed Forces) érkezett. Az akkoriban készült fotókról, a muzsikusok hátteréből, zenei múltjából kifolyólag egyértelműen kiderült Doro szándéka, aki dallamosabb (kommerszebb?), rádióorientáltabb irányba akarta kormányozni a Warlock-ot.
1987 nemcsak náluk hozott személyi és zenei változásokat, hanem több honfitársuknál is: a Running Wild a kalózos tematika felé vette az irányt (Under Jolly Roger), a Stormwitch korábbi műveihez képest egy jóval dallamosabb vonal felé mozdult el (The Beauty and the Beast), de az agresszorok sem rekedtek meg addigi szintjükön. A legfeltűnőbb változás, fejlődés a Sodomnál következett be: Frank Blackfire gitáros belépésével rengeteget nyert a csapat, az Expurse of Sodomy EP és a Persecution Mania a legnagyobb thrash metal bandák közé emelte őket. Tagcsere a Destructionban is történt, Tommy Sandmann dobos helyére Olly Kaiser érkezett, másodgitárosként bevették Harry Wilkenst, ami azt eredményezte, hogy előző lemezeikhez képest még technikásabbak, komplexebbek, feszesebbek lettek. De megemlíthető a Living Death is, akik a Protected from Reality-vel legbrutálisabb lemezüket jelentették meg.
Egyértelműen bejött Doro számítása, ugyanis a Triumph and Agony (1987. szeptember 29.) meghozta a banda számára a nemzetközi áttörést, Németországban aranylemez, Amerikában a Billboard 200-as toplistáján a nyolcvanadik lett, az All We Are és a Für Immer nóták videoklipjei pedig állandó szereplői voltak az MTV Headbangers’ Ball című heavy metal műsorának. A felvételek az Egyesült Államokban, a Power Station (New York) és a Kajem Recording stúdiókban (Philadelphia), Joey Balin producer felügyelete mellett zajlottak. Karcosan, súlyosan dörrennek meg a riffek, a szólók, a ritmusok (néhány szerzeményben Cozy Powell /R. I. P./ is dobol); nem hiszem, hogy Doro és a banda csalódást okozott volna a lemezzel rajongóinak, ugyanakkor az is igaz, hogy dallamosabbra vették a figurát.
Elődeinél változatosabb, melodikusabb lett az anyag, de a minőségből nem engedtek. A mindenható All We Are, a speed téma Three Minutes Warning, a zakatolós I Rule the Ruins, a farkasüvöltéssel kezdődő, akusztikus témákat is csatasorba állító Kiss of Death, a Doro extrém hangjával felvértezett East Meets West egy klasszikus albumot eredményeztek. Lírai pillanatokat is felvonultat a lemez: a fentebb említett, német nyelvű Für Immert (jelentése mindörökké) és a Make Time for Love-ot (ebben is alkalmaznak akusztikus témákat).
Európában Dio-val, az Egyesült Államokban pedig a Megadeth-tel és a Sanctuary-vel közös turnék alkalmával promotálták az anyagot, de a Fates Warning-gal, a Sword-dal és a Lilian Axe-szel is adtak bulikat. Ezek után Eurich és Arvanitis elhagyták a zenekart, a helyükre pedig Bobby Rondinelli, valamint Jon Levin szállt be.
Nagy sikerek ide, amerikai áttörés oda, nem volt fenékig tejfel a csapat élete, mivel Doro-t, aki egyedül maradt az őstagságból, 1988 végén a banda volt managere, Peter Zimmermann szerzői jogokért beperelte (a zenekarnév használatát és a merchandise-ot illetően), amit meg is nyert. Doro folytatta a csatát a névért, de engedett a kiadó kérésének, és végül Doro-ra keresztelte át bandáját. (Elméletileg az 1989 Force Majeure és az 1991-es Rare Diamonds válogatás is Doro and Warlock-ként látott napvilágot). Ezen a ponton ért véget a Warlock pályafutása, innentől kezdve Doro szólóban folytatta karrierjét. A Force Majeure turnéját követően megtartotta menedzserét, Alex Grobot, azonban lemondott arról, hogy egy olyan csapat tagja legyen, amellyel meg kell osztani a dalszerzést, illetve bizonyos döntéseket, így felvette a kapcsolatot gyermekkori idoljával, a Kiss basszusgitárosával, Gene Simmonsszal, aki Doro következő albumának a producere lett. A lemezeit máig a saját neve alatt megjelentető énekesnő végül komoly harcok árán, 2011-ben nyerte vissza a Warlock név használatának jogát. Azzal talán egyetértünk, hogy önálló munkáival nem alkotott maradandót, de a korai Warlock anyagok bármikor megdobogtatják a szívemet, mindig jó érzéssel hallgatom meg őket.
Leave a Reply