Virulent Depravity: Fruit of the Poisoned Tree (2017)

Minden muzsikára (és úgy en bloc az életben mindenre) ráhúzható az a kitétel, hogy előnyei ugyanúgy vannak, mint hátrányai. Amennyiben ezt az állítást kizárólag a zenére és ezen belül is a heavy metalra vonatkoztatjuk, azon a véleményen vagyok, hogy ez az eszmefuttatás a komplex, technikás death metalra hatványozottan igaz.

Mindenképpen a stílus hátrányai közé tartozik, amikor a zenészek kizárólag a témahalmozásra, a magamutogató, technikai bemutatókra helyezik a hangsúlyt, az előnyei közé pedig az sorolandó, amikor megjegyezhető témákkal, dallamokkal, állkapocs-ejtő megoldásokkal találkozunk. Értelemszerűen nem azonnal befogadható, kommersz hallgatnivalóról van szó, nem is ez a zenekarok célja a műfajjal.

A Nashville-ből (Tennessee állam) indult Virulent Depravity egy fiatal, újonnan alakult társaság. Duóról van szó, a magot Malcolm Pugh gitáros (ezen kívül még más formációkban is részt vett, vesz), illetve Colin Butler gitáros/basszusgitáros/énekes alkotja, Kevin Paradis dobos csak session jelleggel segíti őket. 2015-ben alakultak, a Fruit of the Poisoned Tree pedig a bemutatkozó alkotásuk. Hatásaik között olyan csapatokat említenek meg, mint a Morbid Angel, a Cryptopsy, az Origin vagy a Spawn of Possession, és ebből a felhozatalból már abszolút nyilvánvalóvá válik az amerikaiak által kínált zene. Jó előre jelzem: aki veszi a bátorságot, hogy megismerje, meghallgassa a lemezt, rengeteg idejébe fog kerülni (mint nekem), de ha elkapja a gépszíj (mint engem), nem fog az albummal betelni, nem tud róla leszállni, folyamatos késztetést érez arra, hogy újra és újra meghallgassa (mint én).

Elképesztő, amit ezek a srácok összezenélnek ezen a korongon, nagyon résen kell lennie a hallgatónak, hogy el ne veszítse menetközben a fonalat. Tíz nótájukat valamivel kevesebb, mint 52 percben vezetik elő, tehát az időtartam teljesen ideális. Rögtön az elején elárulom: nem nyújtják a témákat, mint a rétestésztát, három és fél – nyolc perc között mozog a tételek játékideje. Rengeteg váltással tarkított death/grind zenéjük őrületes technikai felkészültségről tesz tanúbizonyságot, ugyanakkor a dallamok, az egyéb zenei elemek beépítése révén egyrészt változatossá, másrészt befogadhatóvá teszik (próbálják tenni) az anyagot.

Ennek véghezvitelében rengeteg vendégzenész működik közre a korongon, például az ex-Scholomance-es Jimmy Pitts billentyűkkel színesíti a Desecrating Eden-t és a Crushed by Futuristic Filth-et (ehhez a dalhoz Nathan „Sounds” Bounds latin énekkel járul hozzá) illetve több gitáros, mint Marc Hawkins a Serpentine Messiah-ban, Nick Padovani a Bad Drug-ban, Craig Peters az Only Human-ben, illetve Elijah Whitehead a Mechanized Defilement-ben játszik egy-egy szólót. Feltétlenül meg kell említenem és ki kell emelnem a Spineless Obedience jazzes végződését, a Beyond the Point of No Return elszállós középrészét, illetve az Only Human andalító kezdését. Dallamoknak sincsenek híján, amelyek segítenek a mű könnyebben történő befogadásában, feldolgozásában. A hangzás durva, tömény és brutális, ugyanakkor nem aránytalan, minden hangszer tisztán, kivehetően hallatszik.

Vállalom a következményeket, és kijelentem, hogy ez az album köröket ver az új Immolation-re, sőt, továbbmegyek: műfajában idén ezt az anyagot kurva nehéz lesz lefőzni, túlszárnyalni. Év végi listámon mindenképpen az első ötben végez majd, de az sem lenne meglepetés, ha az év lemezét hallottam volna.

A szerző: Dávid László 823 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*