A nagy Bay Area-i thrash áttörés 1987-ben következett be, de már ezt megelőzően a Metallica, az Exodus, a Possessed, a Trauma, illetve a Griffin jóvoltából a színtér felkerült a heavy metal muzsika térképére, és komoly tényezőt képviselt, valamint később rengeteg zenekar számára jelentett inspirációt. Elképesztő pezsgés és kreativitás uralkodott ekkoriban az öböl környékén. (Többen sajnos demós szinten rekedtek meg, például a Führer, a Betrayel, a Militia, vagy a Desecration.)
1988, hasonlóan 1987-hez, eredményes, termékeny esztendő volt. Abban az évben adta ki bemutatkozó lemezét a Forbidden (korábban Forbidden Evil), a régi motorosnak számító Blind Illusion, a Vio-lence, második albumát jelentette meg a Testament és a Death Angel, tehát a thrashereket ez a periódus is alaposan elkényeztette. A Vio-lence-t 1985-ben alapította – még Death Penalty-ként – Jerry Birr énekes, Perry Strickland dobos, Phil Demmel és Troy Fua gitárosok, illetve Chuck Billy testvére, Eddie Billy basszusgitáros. Nem sokkal később, még ugyanebben az évben Violence-re, utóbb pedig Vio-lence-re (ekkor született meg a kétszintű, kötőjellel ellátott logó is) változtatták nevüket, mondván, az általuk játszott gyors és agresszív zenéhez jobban dukál ez az elnevezés. Ugyanebben az évben zajlott le az első tagcsere is, Eddie Billyt Dean Dell váltotta.
Intenzív koncertjeik révén hamar nevet szereztek maguknak, olyan csapatokkal játszottak együtt, mint a Metallica, a Legacy (később Testament-ként váltak ismertté), az Exodus, a Possessed vagy a Death Angel. A korai időkben az különböztette meg őket a többi öbölmenti társaságtól, hogy dalszövegeiket nem a tagok, hanem barátok, ismerősök írták. 1986 elején egy próbatermi felvételt rögzítettek, felkerültek az Eastern Front: Live at Ruthie’s Inn 2LP válogatásra (Gutterslut című daluk szerepelt az anyagon), majd az év közepe fele Jerry Birr helyére Sean Killian érkezett. Immár az új énekessel a soraikban jelentették meg első demójukat, amelyet még ugyanebben az esztendőben egy második követett, a rá következő évben pedig – Troy Fua távozását követően – Robb Flynn (ex-Forbidden Evil) csatlakozott a zenekarhoz.
Ezután a még tinédzserkorú banda (Killian volt a legidősebb a maga 21 évével) még intenzívebben, még aktívabban vetette bele magát a koncertezésbe (The Stone, Ruthie’s Inn, Mabuhay Gardens), és ennek hatására figyelt fel rájuk Debbie Abono (R. I. P. – több Bay Area-i banda, például a Possessed és a Forbidden managere), aki Joey Hustonnal összefogva kezdte el terelgetni és egyengetni a Vio-lence útját. Egy promóciós felvételnek köszönhetően hamarosan az underground mozgalom is tudomást szerzett a csapatról, írt róluk a Kerrang! és a Metal Hammer, amelynek eredményeként a kiadók is felfigyeltek rájuk. Elsőként a német Disaster Records mutatott irántuk érdeklődést, akiket a csapat kikosarazott, majd a Mechanic Records-hoz (az MCA alkiadója) szerződtek. Hatékony promóciós munka vette kezdetét: az 1988 elején rögzített négyszámos demót a Mechanic ingyen osztogatta mindenkinek, aki írt nekik, ezáltal a kazetta 3-4 ezer példányban talált gazdára, valamint színes, egészoldalas hirdetéseket helyezett el a zenekarról minden lehetséges metal magazinban és újságban. (Az egy nap alatt felvett anyagon rajta volt a lemezre fel nem került Paraplegic és a Bodies on Bodies eredeti szövegű változata, de vitatott, félreértésekre okot adható sorait az immár a szövegért egy személyben felelős Killian-nek meg kellett változtatnia.)
Ilyen előzmények után vonult stúdióba a csapat (Music Grinder – Los Angeles, illetve Alpha & Omega – San Francisco), hogy megkezdje bemutatkozó anyagának munkálatait. Nem túlzás azt állítani, hogy az Eternal Nightmare egy ádázul tomboló, gyilkos rifforgia, egy bizonyítási vágytól fűtött fiatal csapat bemutatkozása, minden idők egyik legjobb debütáló albuma. A csapat sarkalatos pontjának, egyben védjegyének Sean Killian számított, magas fekvésű hangja, szokatlan ritmizálású, hadarós éneke többeknél ellenszenvet váltott ki, ugyanakkor teljesen egyedivé tette a Vio-lence-t. Az volt a Bay Area-i zenekarok legfőbb erénye, jellemzője, hogy mindegyikük önálló karakterrel, hangzással rendelkezett, ezáltal gond nélkül meg lehetett őket különböztetni egymástól, különös tekintettel az énekesekre (Paul Baloff – R. I. P., Jeff Becerra, Russ Anderson, Chuck Billy, Mark Osegueda, David White stb.).
Brutálisan, agresszíven (a felvezetés kifejezetten fenyegető) kezdődik a lemez a címadó szerzeménnyel, és megállás nélkül söpör át a hallgatón, egészen a záró Kill on Command-ig. Valamelyest komplexebb formában tálalták a thrasht, mint a Forbidden vagy a Testament, viszont a váltásokkal, a dallamokkal, az elképesztő váltott szólókkal ők sem spóroltak. Továbbá differenciát jelentett öbölmenti pályatársaik javához képest az is, hogy Killiant majd minden nótában csordavokál (kórus) támogatta meg, plusz súlyt, keménységet adva ezáltal a daloknak. Egyértelmű erénye a korongnak a gyilkos megszólalás; ugyanúgy, ahogy a többi Bay Area-i együttes alkotásán, az Eternal Nightmare-en is kiválóan hallható a basszusgitár, Dean Dell parádés futamokat penget minden tételben, halld a nyitó szerzemény kiállását. A 35 és fél perces album egy adrenalinbomba, a Serial Killer, a Phobophobia vagy a Calling in the Coroner nem ismernek kegyelmet, gyorsvonatként robognak át a hallgatón. A megszólalást tekintve sincs okunk panaszkodni, brutálisan, tisztán szól az album.
Az Eternal Nightmare single-t (1988) követően a szintén kitűnő Oppressing the Masses (1990, a World in a World kislemez vezette fel) és a Torture Tactics EP (1991) formájában érkezett a folytatás, azonban a Nothing to Gain-re (1992) elfogyott a lőszer, ráadásul a zenei klíma is megváltozott. (Amennyiben nem tévedek, Európában fel sem léptek, sőt, Debbie Abonótól is megváltak, amit utólag megbánt a zenekar.) Annak rendje és módja szerint feloszlottak, majd 2001-ben, a Chuck Billy és Chuck Schuldiner (R. I. P.) kezeléseit megsegítő Thrash of the Titans rendezvényre álltak újra össze. Két évvel később kiadtak egy korlátozott példányszámra redukált 7” EP-t (They Just Keep Killing), ezt követte a 2006-os Blood and Dirt DVD, azóta viszont csend és béke honol körülöttük.
Flynn és Demmel remekül érzik magukat a Machine Head-ben, sőt, sikeresnek is számítanak, a többiekről nincs információm, tehát egy Vio-lence újjáalakulástól nem kell tartanunk. Ami viszont a lényeg, hogy az Eternal Nightmare kimeríti a kultikus és klasszikus thrash metal fogalmát, egy örökérvényű, kolosszális alkotás.
Leave a Reply