Vain: Rolling with the Punches (2017)

Coly Süllyesztő rovatába, azt hiszem, ez a San Francisco-i zenekar is – sajnos – simán belefér. Gondolom, olvasóink közül sokan emlékeznek az 1989-ben megjelent No Respect debütre, minden idők egyik legzseniálisabb, leghibátlanabb glam/sleaze lemezére, amelynek annak idején robbannia kellett volna, ehhez képest a banda gyakorlatilag semmire nem vitte, sőt, ahogy fentebb utaltam rá, eltűnt a süllyesztőben.

Az 1986-ban alakult zenekar – szex köré fonódó szövegeivel, kinézetével, muzsikájával – kilógott a Bay Area-i színtérről, viszont remek kapcsolatokat ápoltak az öböl-környéki thrash bandákkal, már csak azért is, mert Davy Vain énekes volt az első két Death Angel album producere. (Az első Vain demót pedig Kirk Hammett producelte.) Hiába volt 1989-ben listavezető a Dr. Feelgood, illetve keltett tömeghisztériát két évvel korábban az Appetite for Destruction, a No Respect mindkét alkotást – legalábbis az én szememben – megette reggelire. Arról pedig már említést sem teszek, hogy a korszak hajbandái (Cinderella, Warrant, Poison stb.) bőven elbújhattak mögötte.

Miután nem jött össze nekik a nagy áttörés – a következő korongnak szánt All Those Strangers (1991) eleve a fiókban maradt –, az együttes kizárólag Japánra koncentrált, és további műveik, a Move On It (1993), valamint a Fade (1995) csak a Felkelő Nap Országában kerültek piacra. Megunva a vergődést és a szenvedést, a főnök feloszlatta zenekarát, szólópályára lépett és 2000-ben egy önálló albumot adott ki In From Out of Nowhere címmel.

Vain a 2000-es években sem pihent, maximum mi nem értesültünk a munkáiról. Amiről tudomást szereztem, hogy 2005-ben az On the Line című album és a Gott Discs által, szintén 2005-ben újrakiadott No Respect látott napvilágot; a fiókból előhúzott és leporolt All Those Strangers megjelentetése, illetőleg a bemutatkozó korong huszadik születésnapját megünnepelni hivatott brit turné pedig ismét a csapatra irányította a reflektorfényt. 2011-es művükkel, az Enough Rope-pal abszolút nem vallottak szégyent, hiszen az az anyag is a klasszikus Vain-hagyományok, jellemzők szellemében íródott, és feltételezem, hogy a zenekar rajongói az új album hallatán sem fognak fanyalogni.

Eredetileg tavaly novemberben jött volna ki az anyag, amit idén februárra csúsztattak, végül pedig március végén került a boltokba (a bakelitváltozat áprilisban jelenik meg, egy bónuszdallal megspékelve). A háttérről annyit érdemes tudni, hogy a lemezt rajongói kampány keretén belül finanszírozták, ellenben a késés okairól nem állnak rendelkezésemre információk. Ennek azonban véleményem szerint ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget, a lényeg az, hat évvel az Enough Rope-ot követően új Vain-hanghordozót vehetünk a kezünkbe. Örömteli továbbá az is, hogy a korongot a klasszikus felállás, tehát Davy Vain énekes, Jamie Scott gitáros, Ashley Mitchell basszusgitáros és Tommy Rickard dobos jegyezte. Danny West gitáros viszont nem vett részt a munkálatokban, ami – úgy vélem – komoly hiba volt, mert egy gitárral nem dörrennek meg olyan súlyosan, dögösen a szerzemények, mint korábban (vonatkoztassunk el a felülmúlhatatlan No Respect-től, elég csak az Enough Rope-ig visszakanyarodni).

Olyan érzésem támadt az anyag hallgatása közben, mintha a csapat biztonsági játékra törekedett volna. West, illetve hangszere hiányát a lendületesség sínylette meg, ugyanakkor maguk a szerzemények jók, működnek, ergo nincs, nem lehet mibe belekötni. Egy centiméterre sem távolodott el a banda a megszokott hangzásától, nem bonyolódtak bele különböző kísérletekbe, csupán ezúttal a dallamosabb oldalukat domborították ki. Minden, az együttesre jellemző elem felvonul a tételekben, tehát adottak a fogós melódiák, refrének, a feeling, Davy Vain karakteres, jellegzetes, összetéveszthetetlen hangja, és ezúttal sem dugták a háttérbe Ashley Mitchell basszusfutamait, azonban a már fentebb említett dögösség, húzás némiképpen csorbát szenvedett.

A lemez keményebb felvételei közé a Delivering the Passion, a Long Gone, valamint az akusztikus résszel kezdődő, lírai balladának induló, majd begyorsuló Sacrifice tartozik, a többi tétel (pl. a címadó szám, az It’s a Long Goodbye, illetve az Inside Out) „lightosan”, komótosan menetel, autóvezetéshez például abszolút ideális. Panasz a hangzást sem érheti, telten, erősen, arányosan szól a lemez.

El kell fogadnunk a tényt, hogy még egy No Respect-et valószínűleg soha nem kapunk tőlük, a bandának pedig azt, hogy bármit is csinálnak, azt mindenki a bemutatkozó művükhöz fogja hasonlítani. Mindent egybevetve, semmi gond nincs a Rolling with the Punches-zal, rendszeresen fogom hallgatni, de több kakaót, dinamizmust préselhettek volna a szerzeményekbe.

About Dávid László 851 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*