Amikor a germán thrash színtér kialakulásáról és annak képviselőiről esik szó, elsőként a Destructiont (Weil am Rhein, Lörrach), a Kreatort (Essen) és a Sodomot (Gelsenkirchen) – avagy a German Big Three-t – említik. Pedig velük egy időben kezdte pályafutását a hamburgi Holy Moses, a velberti Living Death, illetve a frankfurti Tankard is, az előbbiekkel ellentétben viszont ezek a bandák nem érték el a nagy hármas népszerűségét, ismertségét, kultikus mivoltukhoz viszont kétség sem férhet.
Három osztálytárs, Andreas „Gerre” Geremia basszusgitáros, Frank Thorwarth énekes és Axel Katzmann gitáros 1982-ben határozta el, hogy zenekart alapít. Gerre és Frank hamarosan megcserélték máig ismert szerepüket, majd csatlakozott hozzájuk Oliver Werner dobos és Bernhard Rapprich gitáros. Utóbbi nem sokáig volt a zenekar tagja, mert konzervatív édesapja nem akarta, hogy „egy csapat részeggel lógjon együtt”, így helyére Andy Bulgaropoulos érkezett. (Ez a felállás az 1989-es Alien EP-ig volt együtt, és azt követően sem jellemezték őket folyamatos tagcserék).
Kezdetben Avenger-ként (1982), illetve Vortex-ként (1982-1983) működtek, majd miután az angol szótárban megtalálták, mi a söröskorsó (avagy fedeles fémkupa) jelentése, onnantól a Tankard nevet kezdték el használni. Van egy olyan sejtésem, hogy a zenészekről már ekkor sem lehetett volna a komolyság szobrát megalkotni; a Tankard a sör, a humor, valamint az ironikus és néha komoly célzatú politikai témák köré építette image-ét. Első, legkorábban íródott nótájuk, a Ray Death a nukleáris háborúról szólt, legelső koncertjüket pedig egy osztályteremben adták (1983-ban történtek ezek az események). Jellemző rájuk, hogy miután a német iskolákban tiltott volt az alkoholfogyasztás, az ekkoriban 16-17 éves kamaszok tejesdobozokban csempészték be a sört az intézmény falai közé.
Első, 1984-ben megjelent, Heavy Metal Vanguard című demóját követően a Sodommal turnézott a csapat, amelynek során az SPV mind a két bandát le akarta szerződtetni, de a kiadó – látván a produkciójukat – a Tankardtól állítólag visszavonta a kontraktust. 1985-ben jelent meg második demójuk, az Alcoholic Metal, illetve ekkorra kristályosodott ki (erősödött meg) a banda stílusa, valamint a szövegek témái. Mindkét felvétel népszerűnek számított az undergroundban, és az utóbbi anyag erősségének, intenzitásának köszönhetően a Noise Records-hoz írtak alá.
Bemutatkozó korongjuk, a Zombie Attack 1986 júliusában került a piacra, és véleményem szerint az indokolja, hogy a Tankardnak nem sikerült magát feltornásznia a nagy hármas szintjére, hogy a debütáló anyag egyfelől rettentő erős mezőnybe érkezett (Doomsday for the Deciever, Reign in Blood, Darkness Descends, Game Over, Pleasure to Kill, Eternal Devastation, Obsessed by Cruelty), másfelől pedig punk hatásokkal átitatott muzsikájuk valamelyest egydimenziósabb volt pályatársaikénál. Nem beszélve az abszolút komolytalan, néha hülyeségbe hajló szövegekről. Ettől függetlenül a lemez egy kiváló belépő volt a thrash metal színtérre: a Maniac Forces, a Zombie Attack, a Mercenary, illetve az (Empty) Tankard a banda közönség- és koncertfavoritjaivá váltak, máig a legjobb, legnépszerűbb, legklasszikusabb Tankard-szerzeményeknek számítanak.
Nem gatyáztak sokat a srácok, 15 hónappal később érkezett második lemezük, a Chemical Invasion. Ugyanúgy, ahogy a Zombie Attack esetében, ezúttal is a Musiclab stúdióban, Harris Johns producer felügyelete mellett zajlottak a felvételek. Egy 17 másodperces, idióta intrót (valaki felbont egy üveg sört, belekortyol, majd böfög) követően a Total Addiction–Tantrum–Don’t Panic hármassal indítanak egész pályás letámadást, ott folytatva mindent, ahol a debütáló anyag utolsó számával, a Screamin’ Victims-szel letették a lantot. Ugyanakkor a lassabb, középtempós, illetve zakatolós részek formájában beiktatott váltások azt igazolják, hogy dalszerzés terén sokat fejlődött a zenekar. Ugyanez vonatkozik a női hangot imitáló effekteket felvonultató Farewell to a Slut-ra is.
Kidolgozottabbak, változatosabbak lettek a riffek és a szólók, valamint sokkal precízebbé, feszesebbé vált a ritmusszekció. Alig egy perc alatti (0:58) intenzív, punkos durvulás a Puke, amelyet az album meglepetésdala, az összetett felépítésű, akusztikus részeket is felvonultató, instrumentális, hét és fél perces For a Thousand Beers követ. A debütáló albumhoz képest sokkal jobb dalokkal töltötték meg a lemezt, csökkentek a punk hatások, erősödött a thrash-befolyás, a hosszabb, kidolgozottabb, technikás részek (pl. Chemical Invasion, Traitor) pedig a fentebb említett fejlődést támasztják alá. Nem engedtek a humoros, bulizós szövegekből sem, a Puke manapság is mosolyt csal az ember arcára. Az albumot egy Gang Green nóta feldolgozása, az Alcohol zárja, amely értelemszerűen nem azonos a banda, hasonló című, a Zombie Attack-on (és korábban a Heavy Metal Vanguard demón) megjelent számával.
A hangzás izmosabb, teltebb lett a bemutatkozó koronghoz viszonyítva, tehát ezen a téren is előrelépett a zenekar. Gerre hisztérikus, helyenként sikolyokkal kísért, magas fekvésű hangja, éneke, hadarós előadása ugyanúgy a Tankard védjegyévé vált az évek folyamán, mint Frank Thorwarth mélyen dohogó, vastag basszusfutamai, mindemellett egy speciális, a gitárok megszólalásából kifolyólag csak rájuk jellemző hangzást alakítottak ki.
A társaság elkapta a fonalat, mert 1990-ig évenként jelentkeztek hanghordozóval, és a már Arnulf Tunn dobossal készült The Meaning of Life-fal – a saját szintjükön – felértek a csúcsra. Ezután tulajdonképpen különösebb hullámvölgyek, illetve formaingadozás nélküli albumok következtek, amelyek magukon viselik a Tankard sztenderdeket, ugyanakkor nem überelik korai munkáik színvonalát. Élőben viszont még mindig gyilkosak, ahogy azt a Dürer Kertben, 5 évvel ezelőtt volt szerencsém megtapasztalni.
A rajongóihoz maxuimálisan lojális bandát sem a ’90-es évek, sem az új évezred nem fektette meg, töretlen hittel, lendülettel és alázattal zenélnek, kitartásukért pedig mindenképpen a tisztelet és elismerés hangján kell szólni róluk.
Leave a Reply