Running Wild: Port Royal (1988)

1987-ben az Under Jolly Roger-rel sikerült a Running Wildnak az áttörés, tíz év szorgalmas, kitartó munkájának érett be ezzel a gyümölcse. (a bandát 1976-ban, 15 évesen, Granite Hearts néven alapította Rolf „Rock ’n’ Rolf” Kasparek gitáros/énekes, és 1979-ben lettek Running Wild a Judas Priest Killing Machine lemezén található nóta alapján.) Kereskedelmi siker lett a korong, a világszerte eladott 1,6 millió példányt nem kell megmagyarázni, és ezzel olyan honfitársaikkal kerültek egy ligába a népszerűséget illetően, mint az Accept, a Helloween és a Scorpions, míg a velük egy időben startolt germán alakulatok, például a Steeler, az Atlain, a Grave Digger vagy a Stormwitch soha nem tudtak kitörni a kultikus státuszból.

Pedig az image-váltás akár visszafelé is elsülhetett volna. Amíg az első két, szintén klasszikus Running Wild album szerzeményei az okkult, sátánista megközelítés köré épültek, az Under Jolly Roger-en ezzel a tematikával végleg felhagyott, szakított a főnök és egy teljesen új, addig járatlan, kalózos irányba terelte a csapat hajóját. Hála Istennek, a siker nem részegítette meg őket, és mindenképpen mellettük szól, hogy nem fordultak kommersz irányba, nem törekedtek a könnyen eladhatóságra, a slágerességre, hiszen a korai Running Wild-ra jellemző speed metal elemek megmaradtak. Elég csak olyan tételekre gondolni, mint a Raise Your Fist, a Merciless Game vagy a Raw Ride.

Sokat nem ült a babérjain a csapat, mert valamivel több, mint egy év elteltével megérkezett a kalóztörténet folytatása, a Port Royal. (A két album között kiadták a Ready for Boarding koncertlemezt). A nótaszerzés és a felvételek megkezdése előtt azonban tagcserék zajlottak le, nevezetesen a komplett ritmusszekció lecserélődött: Stephan Boriss basszusgitárost Jens Becker váltotta, míg Wolfgang „Hasche” Hagemann dobos helyére Stefan Schwarzmann érkezett. (Velük készült a koncertalbum is). Teljes mértékben csapatmunkában zajlott a dalszerzés, az új szerzeményekből mindegyik zenész aktívan kivette a részét, mindenki hozzájárult a végeredményhez a saját ötleteivel.

A „bevált recepten ne változtass”, avagy „járt utat járatlanért el ne hagyj” elv alapján íródtak a Port Royal szerzeményei. A „Hey, where am I?” „You wanna know where you are? Hahaha, in Port Royal!” intróból berobbanó címadó felvétel egyrészt jelzi, hogy az Under Jolly Roger-en elkezdett kalóztörténetek mesélése tovább folytatódik, illetve felvonultat mindent, amiről ez a zenekar szólt. Fogós dallamok, első körben a fülbe ragadó refrén, sodró, lendületes tempók és Rolf védjegyszerű hangja. Elődeihez hasonlóan ez a korong is slágerparádét vonultat fel, mégpedig olyan klasszikusok képében, mint a Raging Fire, az Into the Arena vagy a Warchild (nem ugyanaz a dal, mint amely a korai demókon szerepelt). A Jens Becker által írt Final Gates egy instrumentális darab, a Uaschitschun az amerikai indiánok szemszögéből elmesélt, a környezetszennyezésről szóló téma (a végén a cree indián törzs jóslata hallható), a Calico Jack pedig egy, a 18. században élt angol kalóz emléke előtt hajt fejet, aki annak idején a koponyás-lábszárcsontos kalózzászlót tervezte, és Jolly Roger-nek nevezte el.

A végére hagytam az album csúcspontját, ami nem más, mint a megklipesített, a szent háborúk témakörét boncolgató Conquistadores, egy óriási dallamokra, refrénekre épülő, galoppozós riffekkel megtűzdelt speed metal gránát. Egyben ez volt az első olyan szerzemény a metal történetében, amelyben öthúros basszusgitárt használtak. Megkockáztatom, hogy a Bad to the Bone-nal egyetemben a kalózos Running Wild legjobb, legnépszerűbb, legismertebb tétele. Hangzás tekintetében sokkal töményebben, teltebben, vaskosabban szól a Port Royal, mint az Under Jolly Roger, a banda ezúttal sem hibázott. Olyannyira nem, hogy eladás szempontjából még rá is tromfoltak a harmadik albumra, hiszen a Port Royal-ből világviszonylatban 1,8 millió példány kelt el, amellyel végérvényesen bebetonozták magukat a legnépszerűbb metal együttesek ligájába.

A sikertörténet ellenben még nem ért véget, ugyanis a következő évben a Death or Glory-val még komolyabb eredményeket könyvelhetett el a zenekar, mintegy megkoronázva pályafutásuk korai szakaszát. Véleményem szerint a banda itt lőtte el utolsó puskaporát, és noha a kalózhajó nem kapott léket, későbbi lemezeik, teljesítményük hullámzóvá vált, amelyben mindenképpen komoly szerepet játszottak az állandó, szinte követhetetlen tagcserék. Természetesen ezek után is írtak klasszikus számokat, de az egységességet tekintve a későbbi anyagok már nem tudták felvenni a versenyt a Death or Glory-ig tartó periódussal. Mindent egybevetve, Rolf Kasparek minden elismerést megérdemel, mert egyrészt zenekarát a halhatatlanok táborába vezette, másrészt pedig parádés életművet hagyott az utókorra, amit sosem késő felfedezni.

About Dávid László 822 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*