Ráhallgató: Gojira, Mastodon, Trance

Gojira: From Mars to Sirius (2005)

Plecs javasolta, hogy menjek vissza az időben, és ássam bele magam jobban a francia csapat munkásságába. A Magma- lemezismertetőmhöz fűzött egyik kommentben pedig valaki ezt az albumot dicsőítette, így tettem vele egy (két) próbát.

Az anyag jóval inkább death metal, mint a zenekar legutóbbi alkotása. Alapvetően nem az én műfajom, hacsak nem párosul dallamos vokállal (is). Utóbbiból itt nem sokat kapunk, leszámítva a Where Dragons Dwell című nótát, amit valódi ének színesít. Ezen a lemezen is erős a Sepultura hatása, és némi Fear Factory-s beütést is érzek. Egyes helyeken kifejezetten tetszenek a gitárok: akárcsak a Magmán, itt is élvezetes hallani a hathúros hangjának időnkénti, sorvégi elvékonyodását, „kipöndörülését”. A kétlábdob is jól pörög, hangulatosak a szám-eleji hangulati effektek is, a Uniform című instrumentális tétel atmoszférája, a Flying Whales építkező struktúrája, vagy a From Mars lebegését követően a To Sirius darálása.

Összességében, a L’Enfant Sauvage-nél jobban bejön, nálam azonban még mindig a Magma nyerő Gojira-album.

Mastodon: Emperor of Sand (2017)

Lehet, hogy idővel ezt a lemezt tartják majd a Mastodon legnagyobb klasszikusának? – tettem fel a költői kérdést Tóth Zoli kollégámnak, aki lelkes híve a zenekar munkásságának, és aki néhány hónapja felkeltette az érdeklődésemet a Mastodon zenéje iránt. Történt mindez azután, hogy az első meghallgatást követően én is helyet szorítottam a lemeznek heti toplistámon.

Az Emperor of Sand rövid időn belül már a harmadik anyag, amit megismerek Brent Hinds-től és csapatától. Mivel az előző kettő finoman szólva nem vett le a lábamról, óvatosan közelítettem az új dalcsokorhoz, ám kellemes meglepetésben volt részem, a nóták ugyanis befogadhatók, már-már slágeresek. Hogy mindez a mainstream felé tett jókora lépés vagy organikus fejlődés eredménye, nem tudom. A csapat régi rajongói lehet, hogy múltja elárulásával vádolja majd a bandát, nekem viszont kifejezetten tetszik ez az irányváltás (ha egyáltalán történt ilyen). Egyik-másik dalban érzek némi Queens of the Stone Age-felhangot, eszembe jut róla az Audioslave intellektualitása, egyébként pedig egyszerűen jó zene, amely innen is és onnan is (de inkább onnan) hoz majd néhány százezer újabb rajongót a bandának.

Trance: The Loser Strikes Back (2017)

Több mint 20 év szünet után egy kellemesen dallamos muzsikával teli albumot, jó refrénekkel felvértezett számokat tett le az asztalra a veterán német csapat, amelynek a ’80-as évek közepén volt fénykorából már csupán a gitáros Markus Berger és a basszusgitáros Thomas Klein maradt hírmondónak.

Alapvetően tetszik, és csupán egyetlen bajom van az anyaggal, mégpedig az, hogy nosztalgiaalbum: egy kissé a tempó is komótos, a dalok struktúrája és hangulata pedig a három évtizeddel ezelőtti hőskorszakot idézi. Leginkább még a csaknem 11 perces Trust – Glory próbál lépést tartani a korral. A többi szám akár egy ’80-as évek végén született albumon is helyet kaphatott volna. Szerintem.

A cikk szerzője: Coly 893 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*