Gondolom, senki nem veszi zokon, hogy ez alkalommal nem egy heavy metal együttesről, hanem a pszichedelikus/progresszív rock császáráról írok. Szerintem nincs olyan metal zenekar, amelyikre ne lett volna hatással a Pink Floyd; a zenéjük megkerülhetetlen, és nagyon-nagyon szegényes lenne a rock történelme nélkülük. Nemcsak a zenéjük lehetett inspiráló, hanem annak az ötlete is, hogy egyes lemezeik egybefüggő történetet mesélnek el; ebben is úttörőnek számított a Pink Floyd.
Mire elérkezünk a The Wall albumhoz, a Pink Floyd-ot már szupersztárként kezelte a közönség, leginkább olyan albumaik miatt, mint a The Dark Side of the Moon, vagy a Wish You Were Here, de a többi lemezük is óriási sikereket ért el. Az egészen korai időszakban rengeteget kísérleteztek, a zenéjüket avantgárd rocknak is nevezték. A lemezeladási listákon már ebben az érában is előkelő helyezéseket értek el, aztán egy kicsit „összeszedettebbé” vált a banda, megjelent a The Dark Side… lemez, és onnantól a Pink Floyd a csúcsokat ostromolta.
Azért náluk sem ment minden simán: az alkotást Syd Barrett gitáros, fő zeneszerző LSD-függősége és kilépése, valamint a zenekar tagjainak erős személyisége által keltett konfliktusok nehezítették, de lehet, hogy pont ezek a tényezők repítették előre az együttest. Roger Waters basszusgitáros/énekes szép fokozatosan átvette a vezető szerepet, és a többi zenészt egyre inkább a háttérbe szorította (Richard Wright billentyűst ki is rúgta). Nem volt szép dolog, de a The Wall-t hallgatva megbocsátható, mivel egy örök klasszikus született Waters keze nyomán.
A The Wall címet viselő anyagot szokás rockoperának is titulálni. Nevezzük akárminek, az biztos, hogy egy monumentális, változatos és sokrétű lemez született meg. Ez annyiban nem újdonság, hogy a zenekar már korábban is készített konceptalbumot, nagyzenekari megoldások és kórusok szintén felbukkantak a régebbi kiadványaikon, de a lemez így is egy új fejezetett nyitott a Pink Floyd történetében. Bob Ezrin producer szintén tökéletes munkát végzett, a korong mai füllel hallgatva is kitűnően szól: telten, arányosan hangzanak a vokális részek és a hangszerek is.
Ami a leginkább írásra késztetett ezzel az albummal kapcsolatban, az a történet, a szövegek. Waters korábban is írt remek dalszövegeket, de mondanivaló tekintetében szerintem itt ért fel a csúcsra. Utána olvasva, nem egy dal az ő személyes tapasztalataira, átélt dolgaira épült, de maga az album címe is Waters furcsa elképzelése nyomán keletkezett (a közönséget „fallal” kellene elválasztani a zenészektől).
Az 1982-ben mozikba került film kapcsán még inkább azt érzem, hogy Waters zseniális történettel és szövegekkel tapintott rá az akkori társadalmi, valamint egzisztenciális problémákra. Tette ezt úgy, hogy a szövegek nem szájbarágósak, hanem olyanok, mint a versek: tág értelmezést engednek a hallgató számára. És az anyag napjainkra sem veszítette el aktualitását – hozzáteszem: sajnos. A filmet Alan Parker rendezte (aki egyébként is egy kitűnő filmkészítő), az animációs részekkel megspékelt jelenetek nagyszerűen adják vissza az album lényegét. Remek munkát végzett Parker, nagyon jól megértette, mit is kell vizuálisan megjelenítenie.
Mivel a történetet sokan ismerik, illetve könnyen utána lehet nézni, nem azzal akarom elfecsérelni az időt, hogy elmeséljem. Arra gondoltam, hogy a személyes benyomásaimat írom le, a saját szemszögemből szeretném bemutatni, hogy milyen üzenetet rejt ez az album, milyen érzéseket vált ki belőlem a Fal hallgatása. Nem könnyű a téma, de szerintem megéri a fáradságot. Lehet, hogy néha túl személyes leszek, az is előfordulhat, hogy rosszul értelmezek egy-egy dalt; ezek csak az én gondolataim, nem feltétlenül kell egyetérteni velük.
Mi is maga a Fal? Korlát, amely mindenkit körülvesz. Mindenkit, aki ebben a modern társadalomban él, és boldogul, ahogy tud. Törvények, szabályok, rendszerek. Mind-mind gát, amely kordában tartja az embert, s ami magát a rendszert, a társadalmat működteti. Vagy azért építi fel az illető önmagában, hogy megvédje személyét a külső behatolások ellen. Ahogy teszi ezt a történet „hőse”, Pink is. De vajon sikerül-e olyan falat építeni, amely megvéd bennünket azoktól a dolgoktól, amelyeket nem szeretnénk, hogy károsan hassanak ránk?
„A fal, amely téglákból épül, és a téglák mi magunk vagyunk”
Hogyan illeszkedjen be az egyén a társadalomba? Kezdődik a születéssel. Normális esetben van az Anya és az Apa, akik féltik, vigyázzák, táplálják, gondozzák a kisgyereket. De közbeszól a sors: az Édesapa meghal a háborúban. Mert el kellett mennie harcolni, hogy megvédje a hazáját, a családját. Kötelessége volt, hogy fegyvert fogjon. De elbukott, nem élte túl. Így kell a Gyermekének felnőni, Apa nélkül. (Another Brick in the Wall p.1, The Thin Ice)
Manapság rengeteget írnak az apa szerepéről a családban. Azt régóta tudjuk, hogy az apa a családfenntartó, a dolgozó. De milyen kötelék fűzi össze az apát és gyermekét? Apa játszik, épít, barkácsol, vagy éppen babázik, papást-mamást játszik a fiával/lányával. Elmeséli, milyen volt a gyerekkora, megtanítja utódját a természet szeretetére, segít megnyitni előtte a világot. De ha Apa nincs, minden Anyára hárul. De Anya vajon át tudja venni Apa szerepét? Nem lesz túlságosan aggódó, féltő? Nem akar mindent megcsinálni, megmondani a Gyermek helyett? (Mother, The Thin Ice)
Eljön az iskoláskor, a Gyermek védtelennek érzi magát, magára van hagyatva a szadista, fafejű tanárok között. Az iskola nem tűri a lázadást, nem értékeli az egyéniséget, mindenkiből „Téglát” akar faragni. A Gyermek nem tehet mást, mint hogy megpróbál elmenekülni a saját kis világába, amelyet Fallal vesz körül. (The Happiest Days of Our Life, Another Brick in the Wall p.2)
Szerencsére én nem éltem át ilyet, de ha belegondolok, nagyon rossz érzés lehet így felnőni, mivel a gyermekkor nagyon meghatározza a felnőtt ember életét. És nemcsak a tanároktól szenvedhet az iskolás, hanem az osztálytársai, az iskolatársai megalázásai által is. Tizenéves koromban én is láttam ilyeneket. Nem egy olyan esetet hallottunk már, hogy az elnyomott, megalázott gyerek pszichopata gyilkossá vált.
A Gyermek Felnőtté válik. Hogyan sikerül a társadalomba való beilleszkedése? Tragédiák, frusztráció, elnyomás. Balul sül el, hogy normális élete legyen. Feltörnek az emlékek: a háború, a rossz gyermekkor. (Goodbye Blue Sky)
Nem sikerül a kapcsolatteremtés, a házassága sem. Újra menekülnie kell: irány a rossz társaság, a romlott nők. (Young Lust, One of My Turns)
Biztos, hogy ez a jó megoldás? Átmenetileg lehet, hogy az, de hosszú távon ez nem működik. A szerelem, a házasság is egy nagyon fontos és meghatározó dolog az ember életében. Amikor minden rendben, a felhők felett jár, de ha szakítás, válás jön, az rendesen ki tudja csinálni a nőt/férfit. Tudom magamról, hogy milyen érzés volt, amikor elhagyott az akkori barátnőm, pedig én még nagyon szerettem őt. Az a kegyetlen fájdalom, a belül tapasztalható üresség… De ki nem élt már át hasonlót? Az Egyén a legszívesebben mindent visszacsinálna, újra a szerelmére vágyik. (Don’t Leave Me Now)
Ám nem sikerül visszaszereznie a párját, így még mélyebbre süllyed. Magány, depresszió, öngyilkos gondolatok. (Another Brick in the Wall p.3, Goodbye Cruel World, Hey You)
Vannak emberek, akik nem tudnak megbirkózni a párkapcsolati és egyéb problémáikkal, ezért magukba fordulnak, elönti őket a depresszió és hozzányúlnak valamilyen tudatmódosító szerhez. Ettől persze nem másznak ki a gödörből, hanem még mélyebbre süllyednek. (Nobody Home, Comfortably Numb)
Hallucinációk és régi emlékek gyötrik, feltörnek az érzelmek, ezektől természetesen nem lesz jobban az Illető. (Vera, Bring the Boys Back Home)
És most jön a legrosszabb! Egy instabil lelkiállapotú, összetört, beteg Embert a legkönnyebb befolyásolni. A politika erre a legalkalmasabb: magába szippantja, átmossa az agyát, megtölti szélsőséges eszmékkel. Az Egyén pedig azt gondolja, hogy itt van a megoldás, azt hiszi, az eszmékből fogja felépíteni magában a Falat, de pont ez az a Fal, amely kirekesztő és gyűlöletet keltő. (In the Flesh, Run Like Hell, Waiting For the Worms)
Sajnos napjainkban is mindenhol jelen vannak a szélsőséges eszmék. És az a legnagyobb probléma, hogy nem intelligenciafüggő, hogy valaki azonosuljon ezekkel. Könnyű az eszmét terjeszteni: nem kell más, mint ellenségképet festeni, és elhitetni, hogy minden probléma okozója az ellenség.
De ahogy elbuktak a nácik, előbb-utóbb elbukik az Ember is. De Ő úgy, hogy ráébred a tévedésére, és kiszáll ebből, majd vezekelni akar. (Stop, The Trial)
Így hát dőljön le a Fal!
Ezt az albumot hallgatva számos emléket idézek fel magamban. A háborúval kapcsolatos részek például azt juttatják eszembe, hogy amikor gyerek voltam, az egyik nagyapám milyen sokat mesélt nekem a II. világháborúról, míg a másik nagyapám egy szót sem volt hajlandó mondani róla. Nagyon meggyötörve és rossz bőrben jött haza mindkettő. Kész csoda, hogy ezután képesek voltak normális életet élni.
Sok további személyes dolgot tudnék még említeni. Szerintem rengeteg embernek fontos ez az album. (Outside The Wall)
Leave a Reply