Ahogy az egyik korábbi lemezismertetőmben is írtam, mivel az idei évben eddig nem sok, az érdeklődésemet felkeltő új anyagra bukkantam, a tavaly megjelent albumok között néztem körül. És lám, több olyan lemezt is találtam, amelyet ’80-as évekbeli kedvenceim, olyan zenekarok adtak ki, amelyeknek azóta nem igazán követtem a munkásságát. Izgalmas kaland volt ilyen hosszú kihagyás után meghallgatni például az Artillery, a Vendetta vagy a Paradox új korongját.
Ebben a posztban az utóbbi csapat legfrissebb alkotásáról lesz szó. A Paradox első két albumát ismerem, az 1989-es Heresy-t kifejezetten szerettem, utána viszont nem véletlenül nem „tartottam a csapattal a kapcsolatot”: a lemez megjelenését követően felszínre kerültek a tagok között addig a mélyben húzódó konfliktusok, és a sorozatos tagcserék rövid időn belül a banda feloszlásához vezettek. A zenekarvezető énekes-gitáros, Charly Steinhauer által – már új tagokkal – ismét életre hívott Paradox több mint 10 évvel később jelentkezett új anyaggal (Collision Course, 2000), addigra én viszont már „messze jártam”.
A lemez hiába talált pozitív fogadtatásra a szakma és a rajongók körében, Charly komoly bélbetegsége miatt az együttes kényszerpihenőre vonult, s a negyedik album (Electrify) ismét egy hosszabb kihagyást követően, 2008-ban került a boltok polcaira. Onnantól viszont nem volt megállás, a tavaly megjelent Pangea a Paradox hetedik albuma.
Aki esetleg nem tudná, a németországi Würzburgban, 1986-ban alakult csapat speed/thrash metal-ban utazik, s a kezdeti felállásból ma már csak Steinhauert találjuk a Paradox zászlaja alatt. Az együttes 2013 második felében kezdett el dolgozni mostani albumán, amely akkor még konceptlemez és a Heresy folytatása lett volna. Némi koncepcióváltást követően ebből lett végül a Pangea, a középkori témák helyett pedig a globalizáció kritikája és a környezetvédelem került a dalszövegek fókuszába. A jelenlegi felálláshoz – Charly, a gitáros Gus Drax és a dobos Kostas Milonas mellé – utolsóként, csupán 2015-ben csatlakozott a szlovén basszusgitáros, Tilen Hudrap, a Pangeán viszont már az ő játékát élvezhetjük.
A néhány másodperc híján egy órában elhangzó 10 dallal a Paradox hozza a tőle elvárható minimumot: az anyag erősen riff-központú és végig sodró lendületű. Lehet, hogy sokaknak ennyi elég is, nekem azonban lenne néhány kritikai észrevételem. Az egyik problémám Steinhauer hangjával van, aki igyekszik dallamokat énekelni, de viszonylag kis hangterjedelme gátat szab a megvalósításnak. Több pályatársa is eljutott arra a felismerésre (most kapásból az Exciter-dobos Dan Beehler jut az eszembe), hogy mindenki jobban jár azzal, ha a dobos-énekes vagy a gitáros-énekes egy „igazi” vokalistának engedi át a mikrofont. Mert hiába jó a refrén (The Raging Planet, Ballot or Bullet), ha nem kel szárnyra, ha nem képes kiterjedni a térben.
Két dalnál (Manhunt, Pangea) is azt éreztem, hogy nem olyan érdekes, mint amilyen hosszú. Kíméletlenebbül szólva: unalmas. Ezt ellensúlyozandó, két olyan nótát is találtam, amelyek bár nem a legütősebb dalok, viszont kerek egésszé állnak össze. A Cheat and Pretend-nek van íve, története és a Vale of Tears is tart valahonnan valahová: lassan, lírai hangulatban indít, majd bekeményít, de végig középtempó alatt marad. (A kedvenc dalomat azonban mégsem ezek között kell keresni: a Ballot or Bullet ugyan az album talán leggyorsabb dala, a refrénjével viszont azonnal lekenyerezett.)
A harmadik dolog, hogy a lemez hallgatásakor folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egy ’80-as évekbeli korong forogna; hogy ez erény vagy hiba, mindenki döntse el maga. Ez a megállapítás a témákra és a hangzásra egyaránt vonatkozik; azt gondolom, ma ennél sokkal ütősebb, izgalmasabb anyagok is készülnek.
Most is, amikor ezt írom, a lemezt hallgatom, és magam is meglepődöm azon, hogy egyre jobban tetszik. Eredetileg 4-est akartam adni rá, de ez bizony egy 4,5-es. Végül csak sikerült „jóra hallgatnom”! 🙂
Leave a Reply