Nem bírom tovább, írnom kell erről a zenekarról, hiszen jó ideje a kedvenc csapataim közé tartozik. Leginkább talán még ez az albumuk illik ide, mivel anyagaik közül ennek a legsúlyosabb a hangzása. Rájuk is a szép emlékű Stonerobixxx oldalon bukkantam, ám a műfajt, amelyben alkotnak, semmiképpen nem nevezném sivatagi rocknak. Legfeljebb a hangzás, az időnként mázsás, döngölő, komótos headbangelésre késztető riffek idézik a stoner-sludge zenei világot. Inkább egyfajta kemény, mocskos rock and roll ez, amelynek hangulata – az énekes Ralf Gyllenhammar hangjának köszönhetően – a The Cult munkásságát juttatják eszembe, a vastag hangzás, valamint a tisztán és erőteljesen szárnyaló, dallamos vokál elsőre kissé furcsának tűnő kettőssége pedig a Volbeat-et.
A vicces nevű svéd csapat ugyanakkor teljesen más műfajban utazik, mint dán pályatársa. Rohadt jó, és ami legalább ilyen lényeges, teljesen egyéni zenét játszanak. Nem igazán tudom mihez, kihez hasonlítani őket. Kiváló a hangzás, emlékezetesek a refrének és jó az énekhang: mintha Ian Astbury 20 évet fiatalodott és beszállt volna egy energikus, sikerre éhes kortárs csapatba.
Az 1998-ban, Göteborgban alakult kvartett állítólag azért választotta zenekarnévnek a Mustasch-t, mert számos példaképük – például Freddie Mercury és Tony Iommi – is bajuszt visel(t). A csapattagságnak nem alapkövetelménye az arcszőrzet, a muzsikusok mégis magától eredő természetességgel viselik. Az együttes szárnyalását – ha minimális mértékben is, de – leginkább a doboscserék fékezték, a jelenlegi zenésztárs, Robban Bäck legalább az ötödik ütősük. Mellette a már említett énekes-ritmusgitáros Ralf Gyllenhammar, a szólógitáros David Johannesson és a basszusgitáros Stam Johansson alkotja a Mustasch legénységét (a szóban forgó albumot még Danne McKenzie dobolta fel).
Már legelső lemezükön, a 2002-es Above All-on is vannak emlékezetes dalok (például a The Dagger), ám nekem a három évvel később megjelent Powerhouse-tól kezdve jönnek be igazán. Az önmagukról elnevezett korong az ötödik és egyben legkeményebb zenét rejtő albumuk.
Black Sabbath-os riffel indít a lemezt nyitó, bő félperces Tritonus (prelude), amelynek témájához majd a záró tétel tér vissza, és kerekít belőle egy teljes nótát. A gitárriffhez nagyzenekari vonós- és fúvóshangzás csatlakozik, majd egy puska závárja csattan, ám lövés helyett a Heresy/Blasphemy robban be, a zenehallgató pedig heves fejrázásba kezd. A szólót Johannesson szájgitár-technikával játssza, majd feleződik a ritmus, ami újabb, intenzív headbangelést eredményez.
Az annak idején a lemez első kislemez-dalaként megjelent Mine oroszlánbőgéssel indít, majd az előző számnál lendületesebb zakatolásba kezd. Nem sorolnám fel az összes szerzeményt, mindössze hármat említenék meg közülük. Mindenekelőtt kedvencemet, a gyászzenével indító, egy ókori aréna közönségmorajával folytatódó, egy hatalmas, legömbölyített sarkú kőkocka gördüléséhez hasonló tempóban vonuló Desolate-et, amelynek emelkedetten ünnepélyes gitárszólóját a harmadik refrén után hegedű játssza. Akár egy erdélyi dallam is lehetne, amelyet aztán menetelő bakancsok moraja nyom el.
Az I’m Frustrated a lemez lírai dala: a címe alapján valami jó kis punkos-pörgős durvulást vártam volna tőle, ami a csapattól szintén nem idegen. Az anyagot záró Tritonus ismét csak vonósokkal köszön be, majd jön a szám ismét csak Black Sabbath-osan súlyos alapriffje, az „ének” alatt azonban már finoman, akusztikusan szól a gitár. Az idézőjel oka, hogy a dal szövege nem más, mint William Shakespeare két szonettje, amelyeket egy Bertram Selwyn nevű arc mond el ékes angolsággal, amitől a szerzeménynek olyan hangulata lesz, mint a Manowar Defender-ének vagy az ugyancsak Eric Adamsék által jegyzett Dark Avenger középrészének.
A Mustasch életművének folytatása két, minden ízében profi produkció volt, bár a 2012-es Sounds Like Hell, Looks Like Heaven-en és a két évvel későbbi Thank You for the Demon-on is finomítottak némiképp a hangzáson, mindenekelőtt a dallamosság javára. Legutóbbi anyaguk, a 2015-ös Testosterone viszont kisebb csalódást jelentett számomra, ugyanis lágyabb, mainstream-orientáltabb, mint elődei. A jövőre nézve lehet, hogy ennyi volt a kapcsolatunk, ám egy biztos: első hét albumuk továbbra is sűrűn megfordul majd a lejátszómban.
Leave a Reply