Az egykori glam/hard rock banda Slang gitárosát, a jelenleg is futó, erőteljes, lendületes rock and rollt játszó The Joystix frontemberét kollégánk faggatta ki a kezdetekről, és arról az időszakról, amikor „Loszéndzseleszt” játszottak Fehérváron.
Dávid László: Blondie, köszöntelek a Rattle Inc. oldalán, és köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérést. Felvezetésként egy rövid bemutatkozást kérnék tőled!
Szőke Gábor: Helló! Szőke Gábornak hívnak, a legtöbben csak Szöszöként ismernek. A negyvenes éveimet taposom, családos ember vagyok, van egy kislányom. A metrológia (méréstechnika) területén dolgozom kisebb megszakításokkal csaknem két évtizede. Egy multinacionális cégnél főképp 3D-s, illetve optikai koordináta mérőgépek szervízelésével, kalibrációjával, illetve a termékekhez kapcsolódó mérésügyi szoftverek programozásával és azok oktatásával foglalkozom. Hobbym nincs, a zenélés sokkal komolyabb nálam, mint hobby, és igazából ezen kívül szinte semmi nem tudta ilyen hosszú ideig lekötni a figyelmem, és semmiben nem találtam meg magam ennyire, mint a zenélésben.
D. L.: Mikor, hogyan fedezted fel a zenét, és hogyan jutottál el a heavy metalig? Volt valaki a környezetedben, a családodban, aki szerette a muzsikát, és esetleg inspirált téged?
Sz. G.: A családom teljesen átlagos zenehallgatási szokásokkal bírt, tehát nem tudok olyanról beszámolni, hogy mittudomén gospelekkel altattak el esténként. A zene először olyan tízéves korom körül keltette fel az érdeklődésem. Azt hiszem, ekkortájt tört be a műholdas tévé Székesfehérvárra (Sky Channel, Super Channel stb.), amin adagolták az akkori menő popelőadókat, akikre aztán én és a kortársaim szépen rápattantunk. Ugye az ember ekkortájt már elkezd érdeklődni a lányok és a zene iránt, kezdenek ezek a dolgok kúlnak számítani, és ha jól emlékszem, a kedvencem Michael Jackson Bad-je és a Pet Shop Boys Actually című lemeze volt. Talán 1987 lehetett ekkor… Ja, és ezen kívül még a Grease című film volt rám nagy hatással az elején… ezeket egyébként a mai napig nagyon szeretem.
A heavy metal mint stílus felfedezése nem is tudom, hogyan kezdődött nálam. Arra emlékszem halványan, hogy láttam valahol a Kiss Crazy Nights című klipjét, ami majdnem belefért abba a pop kategóriába, amit akkortájt hallgattam. Nagyon bejött a hosszú haj, a torzított gitár, ami furcsa, mert ezen kívül a Kiss-t azóta sem tudtam igazából megkedvelni. Na szóval, úgy dereng, hogy olyan ’88 körül, az egyik nyári szünetben volt egy kazettaárus sátor a balatoni bevásárlóközpont parkolójában, ahova shoppingolni jártunk, és ott megláttam a Helloween Keeper I.-es lemezét kazettán. Nagyon szerettem a képregényeket, és ezek a szépen festett metal borítók egyből felkeltették az érdeklődésemet. Valahogy rábeszéltem a szüleimet, hogy ruházzanak be nekem a Helloween kazettába, és onnantól rocker lettem.Vicces volt, mert az általános iskolai legjobb cimborám szintén úgy jött vissza az azévi vakációról, hogy izgatottan újságolta, milyen király zenét hallott, ami az éppen aktuális UDO-lemez volt. Szóval azonnal full rockerbe váltottunk. 🙂 Jött aztán az Iron Maiden Seventh Son… lemeze, a Metal Church-től a The Dark, a Manowar Kings of Metal-ja és a többi…
D. L.: Ami a metalt illeti, mely zenekarok, illetve műfajok voltak rád a legnagyobb hatással, kik voltak azok, akiket elsőként felfedeztél?
Sz. G.: Ahogy emlékszem, az első két kedvencem a műfajból a Helloween és a Maiden volt. Elkezdtem utánajárni ezeknek a zenéknek, ami akkoriban azért nem volt olyan marha egyszerű feladat, mint mostanában. Kisírtam a szüleimnél az Exodustól a Fabulous Disastert, a Slayertől a South of Heavent, és sikerült átmásolnom az első két Metallica-lemezt. Az egyre keményebb bandák kezdtek tetszeni: rápattantam az amerikai thrash-vonalra (Slayer, Exodus, Megadeth, Anthrax), illetve a németre is (Kreator, Sodom, Destruction, Tankard), majd az olyan, még extrémebb brigádokra, mint a Napalm Death, az Obituary vagy a Death. Emlékszem, ekkortájt kint volt a szekrényemen egy „Mille you are the king!!” feliratú, saját készítésű plakát is, és nagy Kreator-hátfelvarrós farmerdzsekiben rohangáltam. 🙂
A glam zenekarokat kiröhögtem: emlékszem, az Ifjúsági Magazinban volt egy Open Up and Say Ahh-korszakbeli Poison-plakát, amit a haverokkal megvetően mustrálgattunk. 🙂 Rácsúsztam még a Dead Kennedys-re is, habár először kaptam egy kazettát, amire azt mondták, hogy Dead Kennedys, de mint az hónapokkal később kiderült, kurvára nem az volt. 🙂 Imádtam azt a cuccot, a mai napig nem tudom, melyik banda lehetett… 🙂 Később aztán a Dead Kennedys Give Me Convenience or Give Me Death kazimat elcseréltem egy általános iskolás társammal egy kis Romet motorra. 🙂 Ebből is látszik, mekkora értékkel bírt az a zene akkortájt. 🙂 Persze a motor soha nem érkezett meg hozzám, de a kazettának ettől függetlenül lőttek. 🙂 Emlékszem, hogy egy másik rocker cimborámmal bementünk a belvárosi rövidáruboltba, és felvásároltuk az összes biztostűt. Amikor fizettünk, a pénztárosnő megvetően pikírt hangnemben csak annyit mondott: „Nagggyon vicces!”
Akkoriban írogattam magyar bandáknak is demóért, aminek eredményeként szinte a teljes underground thrash mezőny demóit begyűjtöttem. Az Undertaking és a Moby Dick volt a kedvencem.
D. L.: Mi az az élmény, amely a súlyos metal muzsikáktól a glam/sleazy/rock’n’roll vonalig sodort? Esetleg meguntad a durva zenéket, belefáradtál vagy nem találtad elég változatosnak?
Sz. G.: A későbbi Slang-énekes Vincz Szabival az általános iskola alsó tagozatában osztálytársak voltunk, aztán én eljöttem abból a suliból, de a kapcsolat megmaradt közöttünk. Ő sosem kapta el ezt a trash témát, inkább a dallamosabb metal bandákat karmolta… Ja mert hogy természetesen ő is rocker lett, tőlem szintén függetlenül. Aztán amikor kijött Oliver Stone Doors-filmje, teljesen rápattant a Doors-ra és persze engem is megfertőzött vele. Érdekes, hogy olyan 14 éves lehettem, és Doors-ot hallgattunk, ami szerintem egyáltalán nem annak az életkornak megfelelő befogadhatóságú zene, de ettől függetlenül hallgattuk, és én annak az érának a többi előadájára is rákaptam. Hendrixet és a Rolling Stonest is imádtam: volt egy ismerős, akinek szinte a teljes Stones diszkográfia megvolt vinylen, átmásoltuk őket és éjjel-nappal Stonest hallgattunk, és persze a magyar bandák közül Hobot. Szóval trasherből hirtelen hippi lettem. 🙂
Hogy a glam hogyan jött, nem tudom, ez nyílván a nemi éréshez is köthető. A csajozás ugye ki volt maxolva ezeknél a bandáknál, ami mindenképpen imponált. Azt hiszem, a Mötley Crüe Kickstart My Heart című dala volt, ami elindított ezen a vonalon. Én Mötley-s lettem, Szabi meg Skid Row-s, gyűjtöttünk is mindent ezektől a bandáktól…tényleg! A Zs-kategóriás, felfújt rőzséjű csapatokat is faltuk.
D. L.: Hogyan viszonyulsz a Toto, Journey, Night Ranger és hasonló zenekarok által meghatározott AOR-vonalhoz?
Sz. G.: Az nem igazán az én világom. Nagyon szeretem a dallamokat és a jó zenészeket is, de valahogy mindig a hanyagabb, koszosabb csapatok vonzottak jobban. Vannak ugyan ezeknek az előadóknak dalaik, amelyeket meg tudok hallgatni, de nem vagyok nagy rajongójuk. De például a Hardline-tól a Hot Cherie-t egy az egyben lenyúltuk anno a Slang-gel. 🙂
D. L.: Hallgatsz, s ha igen, milyen gyakorisággal nem metal zenéket?
Sz. G.: Természetesen. Így negyvenen felül eljutottam oda, hogy nem érdekel, mi a kategória. Mindenevő vagyok. Imádom például a bluest, a ’90-es évek hip-hopját és szinte minden műfajt. S hogy milyen gyakran hallgatok ilyeneket? Napi szinten.
D. L.: Van olyan zenei stílus, amelytől feláll a szőr a hátadon, amelyet egyáltalán nem viselsz el?
Sz. G.: Ami szinte egyáltalán nem érdekel, az a grunge. Pár bandát hallgattam ebből a stílusból, a Soundgardent, az Alice in Chainst, és ezek valóban értékes zenék, de a Nirvanát kikérem magamnak. Ugyanakkor például a King’s X-ért rajongok, amit egyesek szintén a grunge-hoz sorolnak, szóval ez sem annyira fekete vagy fehér nálam. Ami viszont vörös posztó a szememben, az az itthon alternatív zenének nevezett lóhúgy: a 30Y, a Vad Fruttik, Anna and the Barbies és társaik. Plusz ezektől a most divatos, bajuszos ősrock hippibandáktól is a falra mászom. A faszomért kell 2017-ben olyan hangzású lemezeket készíteni, mint 1966-ban? Talpig bajuszban… Az a sikk, hogy kizárólag 1965-ös analóg technikával dolgoznak… BRAVÓ!!! Tényleg jó ez??? Ha a Beatles így állt volna a zenéhez, a mai napig Engelbert Humperdinck-re buliznánk. Hányok ettől a batikolt retró rocktól.
D. L.: Mikor kezdtél el gitározni, és miért erre a hangszerre esett a választásod?
Sz. G.: Nem is tudom… Volt otthon egy akusztikus gitárom, egy MŰANYAG fogólapos példány…hahahaha!!! Azon kezdtem el először játszani, aztán Szabinak volt egy akusztikus gitárja, egy Jolana, amit valahogy megvettem tőle. Az viszont biztos, hogy a Muszty-Dobay gitáriskola kazettának köszönhetem a gitárosi karrierem indulását. Nem ismerem őket személyesen, de innen is köszönöm nekik!! 🙂
D. L.: Mely gitárosok voltak rád a legnagyobb hatással, illetve kik a kedvenc gitárosaid?
Sz. G.: Szerintem mindenkitől lehet valamit tanulni, és a mai napig megdöbbent, hogy 20-25 év gitározás után is mennyi mindent nem tudok a hangszerről. Rengeteg kedvencem van: a technikailag korántsem tökéletes feeling-gitárosok, mint például Johnny Thunders, Mick Jones, Mick Mars; aztán a blues gitárosok, mint Hendrix, Stevie Ray Vaughan, Buddy Guy vagy Philip Sayce; a technikai zsenik, mint Nuno Bettencourt vagy Steve Vai; illetve ezek keverékei, olyanok, mint George Lynch, akit imádok, vagy Tracii Guns az LA Guns-ból. Lenyűgöznek ezek a palik, de rajtuk kívül is rengeteg kedvencem van.
D. L.: Jártál zenetanárhoz, zeneiskolába, vagy mindent autodidakta módon sajátítottál el?
Sz. G.: Autodidakta módon tanultam, és tanulom most is a mesterséget. Szerintem a tanulásnak soha nincs vége. Régen nem voltak oktatóvideók, tabulatúrák; hallgattuk a lemezeket és próbáltuk kitalálni, mi történik. Szerintem nem véletlen, hogy régebben annyi egyedi stílussal rendelkező hangszeres bukkant fel. A hallottakat mindenki a saját eszközeivel próbálta megoldani, és ebből születtek nagyon jó dolgok.
D. L.: Egyéb hangszereken is játszol?
Sz. G.: Valamennyire tudok zongorázni, és a gitár miatt nyilván basszusgitározni is. Alapszinten olyan hangszerekkel is tudok mit kezdeni, mint a herfli vagy a mandolin, de egyáltalán nem vagyok bennük profi.
D. L.: Milyen felszerelést használsz?
Sz. G.: Többféle gitáron játszom, de mondhatjuk, hogy Fenderes vagyok, azon belül is Telecasteres, a Les Paul viszont nagyon nem az én világom. Az erősítőim is sokfélék, van csöves Fender kombóm, van igazi british sound-os Orange cuccom, illetve Marshall stack-em is. Egyébként most várom a Kemper-emet, ami szerintem egy forradalmi, digitális gitárcucc; kipróbáltam és lenyűgözött, így ezen a téren is belépek a digitális technika világába. 🙂
D. L.: A munka, illetve a család mellett mennyi időd marad gyakorolni?
Sz. G.: Ez elég rapszódikus. Van amikor teljesen ráfeszülök a gyakorlásra, és napi szinten órákat pengetek, és van amikor egy hónapig kézbe sem veszem a hangszert. A családom teljes mértékben támogat. A zene, a zenélés, a dalírás nálam ugyanolyan kényszer, mint az étkezés, vagy az, hogy WC-re kell menni, szóval számomra nem értelmezhető az, hogy nem támogatják…
D. L.: Mikor döntötted el, hogy zenélni fogsz? A szüleid hogyan álltak ehhez, illetve támogattak, segítettetek-e valamilyen formában, hogy megvalósíthasd a céljaidat?
Sz. G.: Nyikhaj gyerek voltam, fizikálisan egy hulla vézna tag. Kellett valami, amivel be lehetett vágodni a csajoknál, illetve lehetett lazázni. Mivel imádtam a zenét, és úgy tűnt, hogy van hozzá tehetségem, és amit korábban említettem is, hogy az egyetlen dolog volt, ami mellett kitartottam, és hosszú távon lekötötte a figyelmem, evidens volt a dolog. Mindent megtettem, hogy legyen egy elektromos gitárom. Iskolába nem sűrűn, iskola mellé viszont annál inkább jártam akkoriban. Utáltam az iskolát. Középiskolában szinte az összes metál kazettámat eladtam, hogy legyen pénzem egy elektromos gitárra. Össze is jött, és meg is tudtam venni az első, orosz gyártmányú, Orfeus típusú, Gibson Sg formájú szörnyeteget, ami ugyan csörgött, zörgött és behangolhatatlannak tűnt, de ELEKTROMOS GITÁR VOLT!!!
D. L.: Mely csapatokban játszottál a korai években? Rögzítettél velük esetleg demókat, próbatermi felvételeket?
Sz. G.: Vincz Szabival az első „zenekarunk” a Willows volt. Több-kevesebb sikerrel próbáltunk zenélni, de már nem emlékszem, hogyan végződött a dolog. Ő akkor még dobolt, és a Willows-ból ők az Eridamus nevű helyi metal bandába igazoltak át, én pedig otthon gitározgattam tovább. A Willows-zal nem hiszem, hogy volt demónk, nem voltunk olyan szinten, hogy demót tudtunk volna felvenni. 🙂
D. L.: Ezek a zenekarok úgymond szárnypróbálgatásként foghatók fel, vagy komoly terveid is voltak velük?
Sz. G.: Ezek kizárólag szárnypróbálgatások voltak. Lementünk egy garázsba, bedugtuk a gitárt egy Videoton Kleopátra rádióba és összevissza játszottunk. Viszont már akkor is saját dalokat írtunk!! Azaz próbáltunk írni. Persze játszottunk úgymond feldolgozásokat is, de már akkor is volt valami, amit el akartunk mondani az embereknek.
D. L.: A Slang volt az első komoly, országosan ismert zenekarod, amely 1992-ben alakult. A csapat első körben szerepelt egy Rock Gyermekei válogatáskazettán, felvett egy demót és adott pár koncertet, majd feloszlott. Mikor és hogyan jött létre a banda második inkarnációja, és te hogyan kerültél képbe?
Sz. G.: A bandában Szabi volt az énekes, és ő szólt, hogy nem lenne-e kedvem csatlakozni. Az első felállásban a mostani Joystix-ütős Jimmi volt a dobos, illetve Németh Győző és Forgács Robi volt a bőgős és a gitáros. Utóbbiak kiszálltak és megcsinálták a Harlot-ot, Szabi pedig Németh Balázs gitárossal vitte tovább a Slang-et, mert azt hiszem, Szabi találta ki a nevet. Szóltak nekem, illetve Szemlei Gábor lett a dobos, aki a legtapasztaltabb, legidősebb és szerintem a legjobb zenész volt közöttünk, és Végh Feri lett a bőgős, aki akkoriban a Kösz-terület nevű, Fehérváron nagy népszerűségnek örvendő alter-rock bandában játszott.
D. L.: A kezdeti ötös felállás helyett ezúttal négyesben voltatok, és a régi Slang-et már csak Vincz Szabolcs énekes képviselte, igaz?
Sz. G.: Igen. Németh Balázs gyorsan kiszállt, mert szerinte amatőrök voltunk, holott igazi banda voltunk, az ezzel járó nagyjelenetekkel, sértődésekkel és a többi és a többi. 🙂 Mindig együtt lógtunk, életünk volt ez a glam dolog. Akárhová hívtak házibuliba, mindig botrányt csináltunk. Éltük a Loszéndzseleszt Fehérváron. 🙂
Aztán én kiszálltam a bandából, már nem is tudom, mikor, talán a Megoldás?! kazetta megjelenése előtt.Arra még a dalok nagy részét én írtam Szabival, csak elfelejtettek feltüntetni a borítón, mint dalszerzőt. 🙂 Sőt játszom is jó pár dalban. Aztán visszatértem, majd megint leléptem, aztán megint beszálltam, és ismét távoztam… esküszöm, valami ilyesmi dereng.
Na, de rövidre zárva a melodrámát, 1997-1998 lehetett, éppen nem voltam a banda tagja, amikor összefutottam Szabival. Akkorra az a magánéleti tényező, ami meggátolt a zenélésben, már múlt idő volt, így Szabi rábeszélt, hogy csatlakozzam újra a csapathoz. Ez volt a Slang Cafe-időszak, ami nagyon jó volt, imádtam. Jó dalokat írtunk, együtt lógtunk, igazi zenekarosdi volt… azóta sem volt olyan, és nem is lesz már! Sajnálom, hogy akkor is olyan műfajban utaztunk, amely itthon süket fülekre talált.
Volt egy Sing Sing előtti turnénk a Sztrájk turnéjukon, egy Junkies előtti turnénk a Tabu turnéjukon, minden különösebb látható siker nélkül. Én szerettem volna elvinni az irányt egy kicsit punkosabb történet felé, Szabi viszont abszolút nem, így végleg kiléptem a bandából, hogy a saját utamat járjam. A Slang ezután fel is függesztette a tevékenységét.
D. L.: Zeneileg hogyan jellemeznéd az új Slang-et a régihez viszonyítva?
Sz. G.: A régi Slang heavy metalt játszott, az új pedig glam hard rockot.
D. L.: Akkoriban milyen gyakran próbáltatok? Hogyan zajlott a dalszerzés, hogyan nyerték el a nóták a végleges formájukat?
Sz. G.: Ha jól emlékszem, hetente kb. kétszer-háromszor próbáltunk. Közös próbatermünk volt a CDT-ékkel. A dalokat mi írtuk Szabival, volt olyan, amit a próbán raktuk össze, és volt, hogy már a kész dallal érkeztünk.
D. L.: A ’90-es évek közepén Székesfehérváron rajtatok kívül ott volt még az Unicum States, a Cadaveres De Tortugas, az Emil és a Detektívek, megnyitotta kapuit a Bahnhof; hogyan emlékszel vissza ezekre az időkre? Milyen viszonyt ápoltatok a többi városi zenekarral?
Sz. G.: Akkoriban volt a Randevú/Gold biliárdklub Fehérváron, az összes zenész ott lógott. Nagyon-nagyon jó időszak volt. Tök jó zenekarok voltak, mindenki ismert mindenkit. Pezsgő zenei élet volt, nem véletlen, hogy ezek közül a bandák közül több is országosan ismert név lett. Emlékszem, volt egy időszak, amikor a Slang volt a Randevú házi zenekara. . Az Emil és a Detektívek fingom sincs, hogy ki, de a CDT, az Unicum States pörgött! Aztán ott volt még Szieberth Tomiék Loaded Gun-ja, az NBP Human Janky Balázzsal, a Fröccs zenekar, Krajcz Krisztiánék bandája, amiből lett aztán a Goldwater. Ők azok, akik így hirtelen beugrottak.
(folyt. köv.)
Leave a Reply