Mastodon: Emperor of Sand (2017)

Előre megfogadtam, hogy szigorú leszek a csapathoz. Egyik kedvenc zenekarom nem adhat ki akármilyen lemezt, az újnak is ugyanúgy „ütnie” kell, mint a régebbieknek, okoskodtam. A korábban megjelent előzeteseket kóstolgatva már élesítettem is a fegyvereimet, mivel az akkor hallottak nem igazán győztek meg. Persze nem hamarkodtam el a dolgot, mert az csak három szám volt; majd a teljes album fog tiszta képet adni, gondoltam.

Mára túl vagyok több mint húsz meghallgatáson, így azért már oszlóban van a köd. Aztán rájöttem, hogy még mindig csak a kezdeteknél járok. Hogy is van ez? Ja, ez a zenekar nem adott még ki olyan lemezt, amelyik ne igényelt volna rengeteg odafigyelést, többszöri lejátszást. Ettől (is) jó ez a banda. Abszolút kiszámíthatatlan, amit csinálnak, a számaikban annyi csavar van, hogy egyetlen albumuk sem válik unalmassá.

Nehéz kategorizálni a zenekar stílusát, ha a kezdetektől figyeljük a munkásságukat, a rocknak/metálnak szinte nincs olyan szelete, amiből ne képeztek volna ötvözetet a zenéjükhöz. És teszik ezt úgy, hogy közben lemezről-lemezre változnak, fejlődnek.

Beszéltek is a tagok össze-vissza mindenfélét ennek az albumnak a kapcsán: dupla kiadás, vissza a korai stílushoz, még több technikás téma, ilyesmik. Ebből persze nem valósult meg minden, de ismerve a tagokat, ezen nem is lehet csodálkozni (aki azt mondja, hogy a Judas Priest nem metal – no komment). Viszont kaptunk egy kiváló heavy metal korongot, ami szimpla, és amelyet nyugodt szívvel odailleszthetünk a többi mellé. Folytatták a Once More ’Round the Sun vonalát; itt nincs akkora szakadék, mint a Blood Mountain és a Crack the Skye, vagy ezt követően a Hunter között.

Akkor vegyük közelebbről is szemügyre az új lemezt!

Gyorsan meg is lepődöm, mert a második szám egy nagyon dallamos, slágeres dal (Show Yourself – előzetesen másodikként jött ki). Legnagyobbrészt Brann Dailor énekli, szinte táncra perdül az ember a hallatán. Az első pörgetés után már dúdolja is az ember a számot. Ez is Mastodon lenne? Igen, és jól áll nekik. Van egy hármas blokk, ami még nem teljesen emésztődött meg bennem: a Sultan’ s Curse (lemezindító és az első kiadott szám), a Precious Stones és a Steambreather. Egyelőre még nem győztek meg egészen, persze nem rossz számok, csak Mastodon-mércével mérve tűnnek gyengébbnek (vagy csak furcsának?). De lehet, hogy pár hallgatás, és ezek a dalok is beérnek (mit is írtam néhány sorral feljebb?). Viszont utána beindul egy olyan „lavina”, amelytől egy hatalmas mosoly települ az arcomra; innentől már abszolút hibátlannak érzem a lemezt.

De előtte nézzünk még meg pár részletet! Egy ideje már Brann Dailor is beszállt énekelni Troy Sanders és Brent Hinds mellé. A „három tenor” hangja eltérő: Brann a magasabb tartományokban szárnyal, Brent nyávogósan énekel, míg Troy-nak öblös, mély hangja van. Brann egyre többet hallatja hangját, és néhány dalban felváltva nyomják hárman a verzéket, refréneket. Néha nehéz követni, hogy éppen ki szerepel, de ez nem is érdekes, a lényeg, hogy mindhárman remekül teljesítenek.

Brann Dailor

Nem tudom eleget dicsérni Brann Dailor dobjátékát. A legdallamosabb refrének alatt is pörget, díszít, színez. A Crack the Skye lemezről szóló kritikámban már méltattam a tudását, ez most sincs másképp: az Emperor…-on is hihetetlen témákat üt, továbbra is a favorit dobosom. A két gitárosra sem lehet panasz, Brent Hinds és Bill Kelliher folyamatosan ontja magából kiváló riffjeit, szólóit.

A Roots Remain már kifejezetten tetszik, majd utána érkezik a Word to the Wise, ami elég gyorsan az egyik kedvenc Mastodon-dalommá vált. Kicsit fura témával indul (nem meglepő ettől a bandától), az ének is érdekes, de érkezik egy olyan kiváló refrén, amitől az egész szám az egekbe szárnyal. Maga a dal a gyorsabb tempójúak közé tartozik, néhány lassabb kiállással. Aztán még egy lapáttal rátesznek az Ancient Kingdom-ban: több a váltás, több az énektéma, a refrén pedig ismét nagyot üt.

A Clandestiny-ben a „lebegős” témák dominálnak, de összességében ez is egy húzós dal, ugyancsak emlékezetes refrénnel és persze téma-hegyekkel. Az Andromeda a harmadik nóta, amelyik kikerült a netre az album megjelenése előtt. Ez a szerzemény is abszolút „megvett”: a lelassult, dallamos refrént durva ének váltogatja, jönnek-mennek a váltások, de mindig van egy olyan „kapaszkodó”, amelytől a szám nem válik öncélúvá. Ez a másik nagy kedvencem. Igazából a Scorpion Breath-ről sem tudok mást mondani, ebben a dalban is a technikai villogás-dallamos ének kombináció tör elő a hangfalakból.

A záró dalok az utóbbi Mastodon-lemezeken egy picit különlegesebbek (nem is értem, hogy lehet ezt még fokozni), és ez most sincs másképp. A Jaguar God a majd’ 8 percével kiválóan zárja a lemezt. Akusztikus gitárral indul a szám, visszafogott, dallamos ének kíséri. Aztán szép fokozatosan bedurvul a dal, a vége felé elér egy komor, fenyegető hangulatot, a legvégére pedig visszatér a kezdeti énektéma. Nekem erről a számról egy jó film, vagy könyv ugrik be. Olyan a hangulat, mint amikor egy idilli történet tragédiába torkollik, és a legvégén jön valami megváltás (de nem happy end). Szóval így állunk az új Őselefánttal.

Mára a zenekar elég komoly népszerűségre tett szert, de soha nem lesz a rádióadók kedvence. Ez a zene (a dallamossága ellenére is) még mindig túl durva és bonyolult ahhoz, hogy bekerüljön a mainstream-be. Persze, én nem is szeretném ezt. Ők így jók, ahogy vannak.

Elolvastam egy webzine oldalán a lemezkritikát. Jókat írt róla a kritikus, és a hozzászóló olvasók részéről is többnyire pozitív volt a reakció. Lehet velem vitatkozni, de úgy vélem, 2017-ben a Mastodon testesíti meg a heavy metalt. A bevezetőben azt írtam, szigorú leszek, ám meglágyultam, így nem tudok a maximális 5 pontnál kevesebbet adni.

About Zozzie 315 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy mikrobiológiai fermentációs cégnél üzemvezető.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*