A mai napig megfejthetetlen rejtély előttem, hogy a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején történt európai extrém zenei robbanásnál felbukkant finn zenekarok miért nem lettek olyan ismertek, miért nem értek el olyan sikereket, mint a svéd bandák. Legyen szó black, death vagy doom metalról, az ezer tó országa kitűnő formációk egész sorát adta a földalatti mozgalomnak (Impaled Nazarene, Belial, Beherit, Unholy, Demigod, Demilich, Xysma, Abhorrence stb.), az Amorphis-on kívül viszont egyiküknek sem jött össze a nemzetközi áttörés. Ráadásul a finn együttesek nem másolták egymás hangzását, mint ahogy azt a svéd alakulatok tették, Finnországban nem voltak olyan „központi” színterek, mint Stockholm vagy Göteborg, illetve olyan népszerű stúdió sem működött, mint a Sunlight, vagy később az Abyss és a Fredman.
Cikkem tárgya még speed metal hordaként alakult, Nokia városában, 1988-ban O.V.D.-ként (egy demót, a Supposed Exercise-t adták ki 1990-ben), majd még ugyanebben az évben nemcsak nevet, hanem stílust is változtattak. (A speedből death metal lett). Lubricanként négy évig tevékenykedtek, tagságuk pedig (beleszámítva az O.V.D.-éveket is) változatlan volt, tehát Tero Järvensivu basszusgitáros, Aki Ala-Kokko dobos, Sami Viitasaari gitáros és Sami Paldanius énekes alkotta a legénységet. Három demót, egy EP-t illetve egy, az Enslaved-del, a Cadaver Corpse-szal valamint a Necromance-szel közös megosztott anyagot hagytak az utókorra, mielőtt 1994-ben feloszlottak.
2015-ben (változatlan felállással) a visszatérés mellett döntöttek, jelen anyaguk viszont nem vadonatúj alkotás, hanem a Swallow the Symmetric Swab című, 1992-es demó és az 1993-as Nookleptia EP gyűjteménye. Jellemző volt az akkori finn csapatokra, hogy korlátaikat, hatásaikat idővel elkezdték tágítani, szélesíteni, nem ragadtak le egy adott szinten, és ez alól a Lubricant sem volt kivétel. A demó szerzeményei egyértelműen a Symphonies of Sickness/Necroticism–Descanting the Insalubrious korszakos Carcass, valamint a korai, Lost Paradise-éra beli Paradise Lost szellemét idézik meg, tehát nehezen befogadható, komplex szerkezetű, váltásokban gazdag felépítésű dalokban gondolkodtak (Az Inflammatorious Pulmonectomia „mek, mek, mek”-re hasonlító sorai mai füllel kifejezetten nevetségesen hangzanak).
Hozzáállásuk az EP idején sem változott, ugyanakkor eddigre már felfedezték a Cathedralt is (The Ethreal Mirror idők), amit a Declaration of Gallopping Consumption és a Laceration of Vasoconstrictive Emotion rock and roll témái igazolnak. Megmaradtak a death/grind témák, az összetett dalszerkezetek (Monohemerous Joy), ugyanakkor a hörgés mellett dallamos ének is (Thrombose, Laceration…) feltűnt, mintegy a fejlődést, a változatosságra való törekvést kidomborítva. Lemezig ellenben sajnos nem jutottak el, és minden különösebb felhajtás nélkül, 1994-ben letették a lantot.
Ahogy fentebb említettem, két éve újjáalakultak, léteznek, arról viszont nincs információm, hogy új hanghordozót terveznek-e megjelentetni. A Svart Recordsnak hála viszont lehetőségünk nyílt megismerni eme kitűnő finn banda munkásságnak egy szeletét, amelyet minden fanatikusnak ajánlok a figyelmébe.
Leave a Reply