KXM: Scatterbrain (2017)

Mindig is izgalmasnak tartottam, ha eltérő zenei világot, illetve játékstílust képviselő zenészek fognak össze egy projektben. Ezeket a „csoportosulásokat” minden bizonnyal az motiválja, hogy a muzsikusban felgyülemlett ötletek nem férnek bele az anyaformáció koncepciójába, zenei világába, viszont mindenképpen közkinccsé akarják tenni azokat az elképzeléseiket, amelyeket végül egy projekt vagy egy másik együttes keretén belül valósítanak meg. Sok esetben ezeket az „összejöveteleket” szupergroupokként emlegetjük.

Az már persze más lapra tartozik, hogy hogyan sül el a mutatvány, hogyan fogadják alkotásukat a rajongók, a színtér – már csak azért is, mert mindenkinek komoly elvárásai vannak az aktuális kiadvánnyal szemben. Főleg annak tükrében, hogy az adott projektben (zenekarban) tapasztalt, a szakmában az asztalra már sok mindent letevő tagokról van szó. Jelen esetben Doug Pinnick basszusgitáros/énekes (King’s X, Supershine), George Lynch gitáros (Dokken, Lynch Mob), valamint Ray Luzier dobos (Korn) egyesítette erőit, és jelentette meg idén már második lemezét.

Ha valamire, hát a KXM-re áll a „vegyes felvágott” meghatározás, ugyanis a zenészek múltját ismerve abszolút nem egyértelmű, hogy milyen muzsikát játszanak majd. Maradjunk annyiban, hogy zseniálisat. Miután a három évvel ezelőtt kiadott, a csapat nevét viselő bemutatkozó albumukat ez idáig még nem hallottam, kíváncsian és izgatottan ültem le megkagylózni a lemezt. Töredelmesen bevallom, nem én vagyok a zenészek legfanatikusabb rajongója (bár a korai Dokken nagyon bejön), kvalitásaikat, tehetségüket, kitartásukat maximálisan elismerem és tisztelem. Ez a lemez olyannyira lenyűgözött, hogy ritkán múlik el úgy egy nap, hogy ne tenném fel; régen csavarodtam bele úgy egy albumba, mint ebbe.

A 13 tétel majdnem 68 percben első nekifutásra soknak tűnik, azonban a látszat csal, mert a második (de akár az első) hallgatás után a Not a Single Word vagy a Noises in the Sky simán rögzülnek a hallójáratokban. Teljesen egyértelmű, hogy Pinnick hangja, dallamai viszik a hátukon a produkciót. Rengetegen tanultak tőle: ahol/ahogy néha rekeszt, az Chris Cornellre volt nagy hatással, a funky-s témái pedig Anthony Kiedis-re. Rengeteg érzést, érzelmet visz a nótákba, parádés orgánummal rendelkezik, ám mivel adottságait, tehetségét korábbi anyagain, csapataiban már bizonyította, ez nem számít meglepetésnek. Miután a korong nem a zenészek magamutogatásáról, technikai bemutatóról szól, George Lynch hangulatos szólói abszolút visszafogottak, esze ágában sincs az előtérbe tolni magát. Ray Luzier játékát korábban sosem hallottam, amit és ahogy viszont ezen a lemezen dobol, arról csakis felsőfokon lehet, kell nyilatkozni.

Összetett, ugyanakkor egyáltalán nem bonyolult zenéről van szó, nem nyújtják túl a szerzeményeket, többféle hatás, hangulat keveredik a tételekben. Van itt funky, grunge, a ’70-es éveket idéző pszichedelikus pillanat, borultság, progresszív rock, a mai időket idéző modern téma – egyszerűen óriási és fenomenális a végeredmény. Teljesen mindegy, hogy a Breakout-ot, a Big Sky Country-t, az It’s Never Enough-t vagy a True Deceivers-t említem meg, kizárólag csúcspontokról beszélhetünk. Ennek megfelelően korszerű, súlyos és telt a hangzás, minden adott és együtt van ahhoz, hogy élvezzük a korongot. Még csak azt sem mondom, hogy depresszív vagy lehangolt lenne az album hangulata, inkább úgy fogalmazok, hogy három zseni örömzenélésének vagyunk fültanúi.

Egy biztos, az év lemeze voksoláshoz nagyon feladták a leckét. Az száz százalék, hogy az első ötben lesz, ám ha nem a Scatterbraint teszem év végi listám tetejére, lehet, hogy utóbb bánni fogom. Külön szerencse, hogy nyolc hónap gondolkodási időt kaptam.

About Dávid László 823 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*