Iron Butterfly: In-A-Gadda-Da-Vida (1968)

A ’80-as években Göczey Zsuzsa és Komjáthy György műsoraiból nem csak heavy metal albumokat tudtunk felvenni; a rockzene egyéb irányzatainak meghatározó előadói is helyet kaptak náluk. Mi pedig rögzítettük és megőriztük, ami tetszett, és ezek a lemezek is zenei univerzumunk részeivé váltak. Ilyen muzsikák voltak például a Jethro Tull, a Manfred Mann, a Vanilla Fudge és az Iron Butterfly anyagai. Utóbbi két együttes a pszichedelikus rock legismertebb képviselői közé tartozik, elszállós muzsikájukat akár a mai stoner csapatok zenéjével is közeli rokonságba hozhatjuk. A Vanilla Fudge Renaissance és az Iron Butterfly In-A-Gadda-Da-Vida című albuma (CD-je) máig féltve őrzött hanghordozóim közé tartozik. Ez alkalommal az utóbbiról írok, méghozzá többirányú metálos vonatkozása okán.

Az In-A-Gadda-Da-Vida (jelentése: az élet kertjében) az 1966-ban alakult San Diego-i csapat második lemeze, a zenekar és az egész irányzat egyik csúcsteljesítménye.

A korong A oldalán 5 dal osztozik, és bár nem feltétlenül ezek azok a kompozíciók, amelyekre felkapjuk a fejünket, de már a nyitó Most Anything You Want-ban is jól hallatszik a karcos orgonahangzás, a markáns basszus és a zene gitár-központúsága. Az együttes karizmatikus központi figurája egyértelműen az énekes-billentyűs Doug Ingle – volt, aki bár még él, sajnos már nem tagja a ma is létező csapatnak.

Az első négy dal még a lazább vonalat képviseli, az anyag az ötödik Are You Happy-től kezdve „durvul be”, válik benne egyre hangsúlyosabbá a dob és a gitár. Aztán jön a B oldal, és az azon található 17 perces címadó nóta, amely miatt az In-A-Gadda-Da-Vida-t többen is az első heavy metal albumnak tartják. Ami persze túlzás, mégis ez volt az a szerzemény, amely a Vaspillangót kiemelte kortársai közül, s amelyet – rövidített változatban – olyan metalbandák is feldolgoztak, mint a német Blind Guardian, az olasz Thunderstorm, a japán Church of Misery és az amerikai Slayer. Azt gondolom, ezek közül messze Arayáéké a legjobban sikerült, legfélelmetesebb átirat.

Az eredeti dalban szinte végig jelen van az alapriff, és éppen ez a repetitív, meditatív jelleg teszi a számot kiváló „utazómuzsikává”. A harmadik perctől egyfajta jammelés veszi kezdetét, a basszus viszi az alaptémát, miközben a többiek cifrázzák; a hatodik percet követően elfogynak a hangszerek és csak a dob marad; majd egy hosszabb szólót, a törzsi ritmusokat követően, újabb három perc múlva tér vissza az orgona. Akár egy álom: mintha súlytalanul lebegnénk, aztán a 11. perc táján egy kellemetlen, horzsoló gitárhang ébreszt fel, és így még időben visszatérünk a nótát keretbe foglaló alaptémához, amelybe ismét valamennyi hangszer bekapcsolódik. Ingle hangja az egész albumon talán ezekben a percekben a leginkább erőteljes.

Dávid barátom annak idején képtelen volt végighallgatni a dalt, és bevallom, elsőre én is csupán a fentebb megnevezett három számot vettem fel magamnak, s csak később szereztem meg a teljes lemezt. Amelynek mi sem mutatja jobban a népszerűségét, mint hogy – bár nem kifejezetten mainstream muzsikát tartalmaz – máig a világ 40 legnagyobb példányszámban elkelt albuma közé tartozik; több mint 30 millió példány talált gazdára belőle, 1969-ben pedig ez volt a legkeresettebb lemez az Egyesült Államokban.

Hogy ezek a számok bárkit is elriasztanak, vagy éppen ellenkezőleg, felkeltik az érdeklődését az album iránt, végül is mindegy. Az Iron Butterfly második lemeze egy óriási klasszikus, dalai a részemmé váltak, a rock-szerető közönségnek azonban azt javaslom, a meghallgatását az ötödik számnál kezdjék!

A szerző: Coly 1227 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*