A Havok Európa-turnéjának idén sem sikerült elérnie kis hazánkat, holott a müncheni (április 17.) és a bécsi (április 19.) fellépés között jól észrevehető szünnap tátongott, de úgy látszik, idehaza senki nem látott fantáziát egy Havok-buli leszervezésében.
Minket viszont még a szürreális időjárási viszonyok (konkrétan vízszintesen szakadt a hó a sztrádán) sem tudtak eltántorítani a bécsi túrától. Három és fél éve volt szerencsém látni a denveri négyest az Arena kistermében, és akkor egy életre szóló élményt szereztem.
Megérkezvén, gyors (na jó, inkább lassú) becsekk a szállásra, pár sör, majd irány a helyszín… szigorúan taxival, mivel szó szerint ítéletidő – brutál hóesés és orkánerejű szél – tombolt. Az első két előzenekarról, a francia Gorodról és az amcsi Exmortusról nagy bánatunkra sikeresen le is maradtunk. Utóbbit különösen sajnálom!
A kaliforniai Warbringert szintén volt szerencsém látni pár éve a Rocktogonban, jóllehet, azóta szinte teljesen kicserélődtek a zenészek a bandavezér John Kevill énekes körül. Viszont a tagcserék ellenére bivalyerős új albummal rukkoltak elő idén „Woe to the Vanquished” címmel. Ezen az estén sem ismertek kegyelmet: eszelős tempóval és kellő magabiztossággal vezették elő uszkve 35-40 perces műsorukat, bár a kvintett időnként láthatóan kényelmetlenül nyomorgott az aprócska színpadon. Korrekt műsort nyomtak, a hangzás is rendben volt, de nekem személy szerint a 2012-es Rocktogonos koncert jobban tetszett.
További sörök (3,70 euró egy korsó!) és a gazdag merch-kínálat szemrevételezése után máris színpadon termett a Havok, és zenészek pusztító intenzitással csaptak a húrok közé. A visszafogott osztrákok látványos, futkározós moshpittel fogadták David Sanchez-éket. Én közvetlenül a színpad előtt, középen foglaltam el a helyemet. Egymást váltották a jobbnál-jobb dalok: Covering Fire, Hang ’em High, DOA, Point of no Return, From the Cradle to the Grave…
Alig fél méterről szemlélve, letaglózó volt látni, hogy mennyire lazán és könnyedén kezelik a hangszereiket, minden manír nélkül, feszesen, hibátlanul. Az új basszer, Nick Schendzielos pörgött a leginkább, teli szájjal vigyorogva nyomta az új album helyenként funkosabb/jazzesebb témáit. Eszméletlen élmény volt nézni, hallgatni őket! Ám, ahogy az a jó élményeknél sűrűn előfordul, pikk-pakk elröpült az idő, arra ocsúdtam, hogy levonulnak a színpadról. Végül, ráadásként a Give Me Liberty… és a találó című búcsúnóta, a Time is Up zárta a felejthetetlen estét.
Ritka, hogy ilyen minőségi thrash bulit láthat az ember egy apró klubkoncerten!
Danke schön!
Leave a Reply