Gojira: Magma (2016)

Nagy élmény új kedvencekre szert tenni, számunkra addig ismeretlen világokat felfedezni. Ha az ember befogadóképessége – leginkább idő hiányában – véges, biztosra megy, és a régi favoritok friss anyagait szerzi be, s ha ezen túl is marad szabad kapacitása, akkor kóstol meg egy új ízt, nyit be egy olyan szobába, ahol azelőtt még soha nem járt.

Talán az egyik poszthoz írt kommentben dicsérte valaki a Gojira tavalyi albumát, s mivel eddig igencsak soványnak találtam az idei felhozatalt, gondoltam, teszek vele egy próbát. Még jó, hogy nem a rá aggatott címkék alapján választottam, mert ha azt olvasom, hogy „technikás death metal”, talán ott hagyom a polcon. A „progresszív” már vonzóbb jelző, ám az sem feltétlenül a Dream Theater-i, Fates Warning-i értelemben; utóbbiak mellett nem biztos, hogy lett volna nálam keresnivalója egy „ismeretlen” csapatnak.

1996-ban, a franciaországi Bayonne-ban alakult meg az a Godzilla nevű csapat, amely 2001-ben, szerző jogi okokból kénytelen volt megváltoztatni a nevét. Így lett belőlük – még az első nagylemezük megjelenése előtt – Gojira (most olvasom, hogy az óriásmajmot eredetiben így hívták japánul, és csak az amerikai filmipar keresztelte át Godzillára). Az együttest 1998 óta ugyanaz a négy muzsikus – a Duplantier fivérek, az énekes-ritmusgitáros Joe és a dobos Mario, valamint a szólógitáros Christian Andreu és a basszeros Jean-Michel Labadie – alkotja.

Az axióma, amit megfogalmaztam a Magma hallgatása közben: minél több mindenre hasonlít valami, annál egyénibb, annál kevésbé hasonlít bármelyikükre is. Ahogy egy koktél esetében is: minél több alkotóelemet használsz, annál kevésbé tudod azokat kiérezni a nagy egészből. Kísérletet persze tehetünk rá, és kereshetünk általunk ismert zenekarokat, amelyekével rokonítható a Gojira muzsikája.

A banda stílusára, hangzására állítólag olyan együttesek is hatással voltak, mint a Meshuggah, a Tool vagy a Neurosis. Aki ismeri a felsorolt csapatok muzsikáját (én nem annyira), eldöntheti, mennyi érződik ebből például a Magma dalain.

A lemezt nyitó Shooting Star (a későbbiekben pedig a címadó dal, illetve a Low Lands) elszállós témáit hallva nekem egyből a Voivod jutott eszembe, Joe Duplantier dallamos éneke egy az egyben Snake-et idézi. Aki viszont ezen felbuzdulva nyúlna a csapat korábbi anyagaihoz, legalábbis az előző L’Enfant Sauvage-hoz, csalódni fog: azon még – talán egy dalt leszámítva – nyoma sincs a dallamos éneknek.

Az ezt követő Silverá-ban és a The Cell verzéiben Max Cavalerát „hallom”, ugyanennek a számnak a refrénje viszont már In Flames-ízűen melodikus, a Stranded refrénje pedig a Fear Factory-s Burton C. Bell dallamos hangján szólal meg. A csapat zeneileg nagyjából az említett csapatok által határolt spektrumon mozog, ugyanakkor mégis teljesen egyéni, amit csinálnak. A gitárok által produkált hangzás valóban hasonlít a megolvadt kőzet hömpölygésére; a lávaréteg hol megvastagszik, hol elvékonyul, mozgása se nem gyors, se nem lassú, tempósan, ám megállíthatatlanul bukik át rajtunk.

Joe Duplantier a Cavalera Conspiracy soraiban, 2008-ban

(A Sepultura hatása a Gojira zenéjére egyáltalán nem mondható véletlennek: Joe Duplantier-t csaknem egy évtizeddel ezelőtt meghívták a Cavalera-fivérek, Max és Igor, hogy basszusgitárosként játsszon velük új csapatukban, a Cavalera Conspiracy-ban. Közösen készített albumuk, az Inflikted 2008-ban jelent meg, és még ugyanebben az évben egy turnét is lenyomtak együtt.)

A Magmának van még egy jellegzetessége: a karvastagságú fémsodronyból, ami maga az összhangzás, több számban is (Stranded, Magma, Only Pain) kipöndörödik egy-egy vékony, rugalmas acélspirál: a gitárhang elvékonyul, rövid időre magára marad, a sorok végén mintegy felviszi a hangsúlyt. A szólók (ha egyáltalán annak lehet őket nevezni) egyébként sem a klasszikus metalban megszokott, sokszor improvizatívnak tűnő tekerések; a címadó tételben pedig kifejezetten nem evilági gitárfutamokat, igazi űrmuzsikát hallunk.

Az anyag összességében is unikum, két tétel azonban még így is kilóg a sorból. A Yellow Stone intró-szerűen rövid, a torzított basszus mackószerűen cammog végig a dob és a szintetizátor által elé terített szőnyegen. Az albumot záró Liberation pedig egy akusztikus, gitáros-darbukás merengő. Nem értem, mi szükség volt rá, nagyon elüt a lemez egészétől.

Az album a fent említett viszonylagos egytempósság ellenére is változatos, élvezetes. Tökéletes hangzásáért a zenekar mellett a New York-i Silver Cord Studio szakembereit illeti dicséret. (A csapatot – ezen anyaga elismeréseként – tavaly két kategóriában is Grammy-díjra jelölték: a Magmát mint a lehetséges legjobb rock albumot, a lemez Silvera című dalát pedig mint a legjobb metal produkciót. Végül egyik gramofonszobrocskát sem ők vihették haza.)

Jelenleg ez az egyik általam leggyakrabban hallgatott album, és már el is indultam vissza az időben: ez a csapat hatodik lemeze, ám az első, amit tőlük hallottam, úgyhogy van mit bepótolnom. A Magma nálam csont nélkül 5 pont, remélem, az együttes többi anyagában sem kell majd csalódnom. A francia kvartett a nyár folyamán ráadásul élőben is tiszteletét teszi nálunk: július 5-én a Barba Negrában lépnek fel. Lehet, hogy erre a koncertjegyre is félre kell tennem némi pénzt?

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*