Talán többek számára is érthetetlen lehet, amikor valaki sok ezer forintért megveszi a gyakorlatilag egy kisebb fesztiválra szóló jegyét, és nem elkésik, semmi nem hátráltatja, mégis csupán az utolsóként fellépő zenekar koncertjére ér oda. Persze ez a valaki elmondja, hogy őt csak ez a csapat érdekli, az ő zenéjüket szereti, miattuk váltotta meg a belépőjét, és hogy neki másfél órányi élőzene éppen elég, de akkor is: hát milyen rocker az ilyen? 🙂
Jómagam is ilyen „valaki” vagyok, így aztán ez a cikk nem egy nyolc fellépős thrash fesztivál, hanem egy szimpla Flotsam and Jetsam koncert beszámolója lesz. (A teljesség kedvéért: az est folyamán a helyiség két színpadának valamelyikén az amerikai csapat mellett a Maradandó Károsodás, a Needless, a holland Izegrim, az Inhalator, a német Dew-Scented, a ZORD, illetve a Vesztegzár is fellépett. Alapvetően jó ötletnek tűnik ez a váltott színpados forgatókönyv, hiszen nincs üresjárat, a közönség egy pillanatra sem unatkozik, ugyanakkor arra sem marad idő, hogy leülepedjenek bennünk az addig hallottak.)
Az elmúlt fél évben úgy éreztem magam, mintha beültem volna egy időgépbe, amely visszarepített a fiatalkoromba, a ’80-as évekbe, hiszen olyan egykori/mai kedvenceimet – az Exodust, az Overkillt, az Anthrax-et, valamint a Flotsam and Jetsam-et – láthattam a színpadon, akik valamennyien az akkori thrash szcéna élmezőnyébe tartoztak, és akiknek a zenéjén, úgymond, felnőttem, szocializálódtam. Persze, ahogy a zenészek, úgy én is 50 körül járok már, ám a riffek, a dallamok, az együtt énekelhető refrének ugyanazok, és az általuk kiváltott fejrázás, léggitározás és eufória is változatlan.
Ugyanakkor egy kicsit keserű a szám íze. Nem a zenei produkció miatt, mert azt rendesen odarakták A.K.-ék; nagy élmény volt élőben hallani a régi „slágereket” és az igen erősre sikeredett új album legjobb szerzeményeit. Képzeljük el viszont a következőt: adva van egy zenekar, amely egykor tízezres, tomboló tömeg előtt is játszott, s amelynek friss lendületet ad tavalyi, saját magáról elnevezett korongjának pozitív fogadtatása. Erre eljönnek Magyarországra, és a koncert kezdetére jó, ha összegyűlik a színpad előtt 50-60 (80-100, tökmindegy) fő. S miközben saját kezűleg rakják össze a cuccot, nem az egyre tömörülő tömeget látják a nézőtéren, hanem azt, hogy szinte mindenki a terem másik végében csoportosul, és az ott játszó zenekart nézi-hallgatja. „Egyáltalán kíváncsi lesz ránk valaki?” – járhat a fejükben, aztán persze igen: a rajongók együtt éneklik velük a dalokat, követik hangról hangra a több évtizede beléjük vésődött dallamokat, ám ez mégsem egy aréna vagy egy szabadtéri fesztivál nagyszínpadának forró hangulata, hanem egy családias hangulatú, sörözgetős klubbuli.
Nem csodálom, hogy ilyen körülmények között nem fülig érő szájjal nyomták a dalokat, hogy messze nem olyan lendületesen mozogtak a színpadon, nem olyan lelkesen kommunikáltak a közönséggel, ahogy azt más nagy bandáktól megszokhattuk. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy a Flotsam ma már nem számít „nagy bandának”; normális hírverés mellett is csupán ennyi embert mozdítanak meg, miközben egykori riválisaikra – akik korábban többször is megfordultak már nálunk – még mindig tízszer ekkora tömeg kíváncsi.
A koncert alatt érdekes volt az első sorból figyelni a zenészek egymás közötti kommunikációját: néhány esetben nem tudtam eldönteni, hogy önmagukat szórakoztatják, ezzel is próbálván megfeledkezni a fent vázolt, némileg megalázó szituációról, vagy van valami bujkáló feszültség a tagok, elsősorban a két alapító, az énekes Eric A. Knutson és a gitáros Michael Gilbert között. A zene mindkettőjüknek mosolyt csalt az arcára, ám mintha nem együtt, hanem egymás mellett játszottak volna. A tervezett műsort ezzel együtt tisztességesen lenyomták, egyetlen rossz szó nem érheti produkciójukat, zenészi teljesítményüket.
A Flotsam-tól a No Place for Disgrace a kedvenc lemezem, de a bemutatkozó album és az új korong dalai is bejönnek, így örültem, hogy a programot jórészt ezekből válogatták össze. Az említett anyagokról 4-4 szám hangzott el, a maradék kettőt az 1995-ös Drift-ről emelték be a műsorba.
Jó volt hallani, hogy a tavaly megjelent szerzemények milyen jól illeszkednek a zenekar repertoárjába. Már a nyitó Seventh Seal-lel belelkesítették az egybegyűlteket, s ezt az emelkedett hőfokot egészen a záró, közönség-énekeltető I Live You Die-ig sikerült megőrizni. Természetesen mindenkinek megvannak a maga kedvencei a bandától, többen az Iron Tears-et „követelték”, én szívesen hallottam volna egy Escape from Within-t, ezzel együtt nem volt hiányérzetem. Az olyan alapművek, mint a Dreams of Death, a Hammerhead, a Hard on You, a She Took an Axe és az első két lemez címadó szerzeménye is elhangzott – már ezekért érdemes volt eljönni. A kevésbé ütős Smoked Out-ot egy kisebb gitárpárbajjal tették emlékezetessé, a No Place for Disgrace-t és a Doomsday for the Deceiver-t pedig jó ötlet volt egymás után rakni (az eredeti programban nem ilyen sorrendben szerepeltek): bár éppen ez a két szám zárta a főműsort, illetve nyitotta a ráadásblokkot, a kettő közötti akusztikus ki- és bevezetés az est leghangulatosabb része volt.
A koncert nagy részét Michael Gilbert térdkalácsaitól körülbelül egy méterre töltöttem, így az ő játékát volt lehetőségem a leginkább testközelből élvezni. Ahogy a tegnap közzétett képeken is látható, meglehetősen visszafogottan/elmélyülten pengetett, ám időnként az ő arcára is kiült egy futó mosoly, a fellépés vége felé pedig gyakorlatilag a közönség teljes első sorával „leöklözött”. Tetszett a dobos, Jason Bittner cifrázásoktól mentes, ugyanakkor dinamikus, maximálisan megbízható, profi játéka is.
A zenészek közül – nem meglepő módon – az énekes Eric A. K. mozgott a legtöbbet: láthatóan élvezte a zenét, értékelte a közönség pozitív reakcióit és a színpadkép hatásos eleme volt az ő légdobolása és -gitározása. A koncert közepe táján a whiskys üveg is előkerült, amelyből időnként látványosan húzott egyet. Külsőre egy kissé lepukkant southern rock-arc benyomását keltette, a hangja azonban még mindig mart, hasított. Mellette a basszusgitáros Michael Spencer „ingázott” a legtöbbet, az egyik gitáros mellől a másik mellé. Utóbbiak közül talán Steve Conley volt a legstatikusabb, a bal szélről csupán a szólói idejére húzódott be középre.
Nagyon jó koncert volt – állapítottuk meg a végén a Shock! magazinos kollégával; ha pontoznám, nem a zenekar, hanem a körülmények miatt nem adnék rá maximumot. Még hazafelé menet is ott pörgött a fejemben a Doomsday… és a No Place… riffje, úgyhogy el is határoztam, hamarosan újra előveszem a két albumot.
Az elhangzott dalok:
Seventh Seal
Dreams of Death
Hammerhead
Monkey Wrench
Desecrator
Me
Life Is a Mess
She Took an Axe
Hard on You
Smoked Out
Iron Maiden
No Place for Disgrace
Doomsday for the Deceiver
I Live You Die
Leave a Reply