Hard rock/dallamos metal fronton nem állok túl jól. Inkább a durvább zenéket szeretem, de néha azért elkap egy-egy melodikus brigád, akiket megszeretek. Így jártam az Extreme zenekarral is, pedig eleinte nem volt felhőtlen a kapcsolatunk.
1985-ben alakultak Bostonban, a debütáló lemez 1989-ben jött ki, amire a szakma és a közönség is egyből felkapta a fejét. A zenéjük tartalmazott funky-s elemeket, a rengeteg vokál miatt a Queen-hez hasonlították őket, de a Van Halen is gyakran szóba került, mint közvetlen hatásuk.
1990-ben jelent meg a Pornograffitti album, amellyel hatalmas sikereket értek el. Akkoriban sokat hozzátett egy zenekar népszerűségéhez az MTV-n való jelenlét, márpedig az Extreme néhány dalát éjjel-nappal nyomta a zenei tévécsatorna. More Than Words című daluk mindennapos volt a kereskedelmi rádiókban, de a Get the Funk Out nóta is gyakran vendégeskedett a médiában. Utáltam is rendesen a zenekart, a More Than…-t csöpögősnek véltem, a Get…-et meg azért köpködtem, mert a funky-val kevert hard rocktól kivert a víz, annyira nem az én asztalom volt. De egyébként is, ami a csapból is folyt, attól eleve irtóztam.
Ám valamilyen okból kifolyólag mégis vettem a bátorságot, és végighallgattam az egész korongot (ekkor még nem ismertem a bemutatkozó albumot. Eleinte tartottam magam a kezdeti elveimhez, de aztán fura módon egyre jobban megkedveltem a lemezt, sőt kezdtem kedvencemként emlegetni a bandát. Elnéztem nekik a hirtelen jött népszerűségüket, és a funky-s részek sem zavartak már. Összességében egy kiváló album volt a Pornograffitti.
Gary Cherone énekest a szakma is pajzsra emelte, Nuno Bettencourt gitáros (aki billentyűs hangszereken is játszik, valamint vokálozik) pedig egyre gyakrabban bukkant fel a legnagyobb gitármagazinok címlapján.
A hirtelen jött népszerűség nem egy bandát kicsinált már, így az Extreme-nél sem lehetett tudni, hogy mi fog következni ezután. Szerencsére a tagok a helyén tudták kezelni a dolgot, megmaradtak ugyanolyan szerény embereknek, velük kapcsolatban nem volt hangos a sajtó az olyan tipikus rocksztár-jelenségektől, mint a drogok, botrányok, satöbbik.
És igazából nem tudni, hogy szándékosan-e, de a harmadik albummal mintha egy kicsit szembe is fordultak volna az áramlattal, mintegy azt demonstrálva, hogy ők nem kereskedelmi portékák, nem a rádiók, a tévé miatt lettek ismertek, hanem az Extreme egy vérbeli rock/metal együttes. Na, nem a stílusuk változott meg, hanem azzal léptek merészet, hogy egy monumentális, komplex albumot tettek le az asztalra III Sides To Every Story címmel. És itt derül ki, hogy ki az igazi rajongó és ki az, aki csak divatember. Mert erről a korongról már nem sugárzott dalokat az MTV, egyik számukat sem játszották a popslágerek között a kereskedelmi rádiók. És ez már az eladásokban is meglátszott (azért ez sem volt rossz), ugyanakkor – minőség tekintetében – szerintem ezzel az albummal ért fel a csúcsra a zenekar.
Az album három részből áll: Yours, Mine, The Truth. Nincs köztük éles váltás, de egy picit azért elkülöníthetők egymástól a blokkok.
Gary Cherone kiváló énekes, mindent tud a hangjával, rengeteg érzelmet visz bele a nótákba, de meg kell említeni a többi zenészt is, akik kiválóan háttérvokáloznak majd’ minden dalban. Pat Badger (basszusgitár) és Paul Geary (dob) biztos alapokat ad a zenéhez, Nuno-t pedig nem lehet eleget méltatni, a gitártudása megkérdőjelezhetetlen és emellett kiváló dalszerző is. A gyors tekerésektől kezdve az akusztikus pengetésekig mindent felvillant, de ha úgy adódik, nem tipikus rock/metal témákat is játszik.
Ami szintén hatalmas pozitívum számomra, hogy értelmes és elgondolkodtató szövegeket írtak a dalokhoz. Témáik között szerepel a háború, a társadalmi egyenlőtlenség, a rasszizmus kérdése, de a politika és a társadalom egyébként is központi szerepet tölt be a zenekar szövegvilágában. Ez főleg az album első részében (Yours) jelentkezik.
Kezdésnek egy gyors, pattogós dalt hallhatunk (Warhead), amiben a dallamokról sem feledkezik meg a csapat. Ebben a blokkban inkább a keményebb, gitár-centrikusabb nóták találhatók, de emellett más stílusokat is vegyítenek zenéjükbe. Funky-hatások a Politicalamity dalban érhetők tetten (itt fúvósok is felbukkannak), a Cupid’s Dead dal még rapbetétet is tartalmaz, de Gary Cherone is hasonló módon énekel benne itt-ott. Nem tipikus metal dal, ráadásul elég sok benne a váltás, Nuno gitárjátéka egészen elképesztő, a dob sem egy ütemben kalapál, mondhatni komplex az összkép. Nekem nagyon tetszik, hogy mertek kísérletezni, és nem csak a bevált formulákat használták a dalhoz. De ez az egész albumra igaz.
Egyik kedvencem a Color Me Blind, egy pattogósabb, húzósabb nóta, amelyben a legjobban az ének és a vokálok tetszenek. Ebben az esetben a remek dallamok és a refrén miatt marad emlékezetes a dal. A Yours rész másik csúcsa szerintem a Peacemaker Die, egy dallamosabb szám, remek a hangulata, és ami miatt különleges, hogy a dal végére betették Martin Luther King nevezetes beszédét, az „I have a dream…”-et. Könnyű kitalálni, miről szól a nóta. Ezzel lezárul az első rész.
A Mine hat száma visszafogottabb keménységű, van olyan nóta, amelyben nincs is gitár, csak billentyűs hangszerek (Seven Sundays) vagy akusztikus gitár (Tragic Comic). Mondhatnánk, ez a „lírázó” rész, de senki ne gondolja, hogy a More Than Words lebegett volna az együttes szeme előtt, amikor ezeket a dalokat írták. Minden szám egy-egy gyöngyszem, viszont nyoma sincs a giccsnek, egyébként pedig a szövegek sem csak szerelmes dalok, hanem más témák is előkerülnek. Az első blokkhoz képest személyesebb hangvételű a mondanivaló: filozófia, vallás, de persze szerelem is, ám vállalható szöveggel, semmi lektűr. Személyes favoritom a Stop the World, de nagyon tetszik az Our Father is.
És végül a The Truth. Na, vajon ez a rész miben tér el a másik kettőtől? Egyszer már írtam cikket a komolyzene és a heavy metal fúziójáról (igaz, egy teljesen más stílusú zenekarral kapcsolatban). És itt is milyen igaz, hogy mennyit hozzá tud tenni a nagyzenekari kíséret a metalhoz. Én legalábbis így érzem.
Ez a felvonás három tételből áll: Everything Under the Sun (I. Rise ’N Shine – II. Am I Ever Gonna Change – III. Who Cares?). Talán ebben a blokkban tör elő a legtöbb érzelem Gary Cherone hangjából; szerintem a vokális teljesítménye itt érte el a csúcsot. Néhány rész szinte a musical határát súrolja, de nevezhetjük ezeket akár filmzenés betéteknek is. A dalfüzér méltó befejezése az albumnak (hiszen tekinthetjük ezt a három dalt egynek is).
Lehet, hogy nem ez lett a zenekar legnépszerűbb lemeze (a Pornograffitti az), de a legizgalmasabb biztosan. Változatos, korszakalkotó és nagyon zenei. A dallamos metal muzsikákon belül mindenképpen. Kár, hogy a folytatás nem alakult jól. Egy gyengébb album (Waiting For the Punchline), majd feloszlás, aztán jó pár év után visszatérés, de ez már nem sok embert érdekelt (nem is hallottam a Saudades de Rock-ot).
Leave a Reply