A heavy metal világában eltöltött csaknem három évtized után arra a következtetésre jutottam, hogy ha valami egyedi és különleges, akkor azt adott pillanatban a rajongók (és úgy en bloc a szakma) nem értékelik, nem kedvelik, nehezen fogadják be és csak később fedezik fel az adott hanghordozó értékeit. Ez nemcsak hazánkra vonatkozik, hanem nemzetközileg is érvényes.
Ami Magyarországot illeti, hiába vagyunk területileg kicsik, népsűrűségileg kevesen, zseniálisabbnál zseniálisabb csapataink voltak/vannak. Értelemszerűen nem a Pokolgépre, az Ossianra, a Junkiesra, a Tankcsapdára vagy a Depresszióra gondolok, hanem olyan együttesekre, mint az Undertaking, a Tormentor, az Alfred’s Violin, a Bedlam, a Mood, a Room Of The Mad Robots, a Nevergreen, a Magma Rise, a Sear Bliss és még sorolhatnám. Valljuk be, roppant büszkék lehetünk „nemzeti” metal színterünkre. Volt nekünk egy csodánk, akik sajnos egy az egyben a feledés homályába merültek, ez pedig nem más, mint a miskolci Eclipse. (Miskolc annak idején komoly tényező volt idehaza, többek között a Bedlam, a Syndrome, a Marylin, a Rotor is az „acélvárosból” indultak el).
Technikás thrash metal formációként alapították meg a zenekart Tisza Tamás és Barna Tamás gitárosok, illetve Hudák Attila basszusgitáros, akikhez nem sokkal később Szarvas Attila dobos csatlakozott. Még ugyanabban az évben rögzítették első, Demo ’90-re keresztelt szalagjukat, amely látványos belépő volt a honi undergroundba, hiszen egyrészt országos ismertséget szerzett nekik, másrészt a Hard Life című rockzenei szaklap a hónap demójává választotta. (A nagy ho-ho-ho horgász intrójával indult az anyag).
Mint az akkori bandákat, az Eclipse-et is érzékenyen érintette a kötelező sorkatonai szolgálat letöltése, így két évre „eltűntek”, és csak 1992-ben jelentkeztek új művel, a The Man With Capitals-szel. Ezen a kazettán már új dobos játszott Takács József személyében, valamint ekkor érezte a banda, hogy tovább kell lépnie zeneileg, újat kell alkotnia, teret engednie más zenei hatásoknak, és ekkor lépett be hozzájuk a ex-II. Ukrán Front gitáros/vokalista Rákos „Rezső” Tibor, felmentve Barna Tamást az énekesi szerepkör betöltése alól.
Kis túlzással, ezután egy ötéves „semmittevés” következett, de ez csalóka, mert az Eclipse igenis aktív volt. Folyamatosan új szerzeményeket komponáltak, Hudák Attila egy basszusgitáros tehetségkutatót is megnyert, hatásaik, zenei világuk tágult, bővült. 1994-ben győzelmet arattak a Rockland tehetségkutató versenyén, majd az 1996-ban elkészített hatszámos promóciós felvételük révén felkerültek a Metal Hammer Hungarica az évben megjelentetett Demonstráció III. című válogatására. 1997-ben maximális sikerrel zárták Szombathelyen az LMS (Vida Ferenc – R.I.P.) tehetségkutatóját (elsők lettek), amelynek eredményeként lemezszerződéshez jutottak, és lehetőségük nyílt felvenni bemutatkozó korongjukat, a Soft Orange-et. (Ami a kiadó inkorrekt hozzáállása miatt végül szerzői kiadásban látott napvilágot).
Amennyiben magyar metal unikumról, különlegességről beszélünk, akkor ez az album jut elsőként eszembe, már csak azért is, mert az Eclipse-et senkihez sem lehet hasonlítani. Emlékszem, annak idején a Voivod-ot, a Tool-t említették párhuzamként, összehasonlítási alapként, ehhez viszont nem tudok hozzászólni, mert a kanadaiak pályafutását csak felületesen, a Tool-ét pedig egyáltalán nem ismerem. Egy súlyos, sötét, szúrós, nyomasztó hangulattal felruházott alkotás élt a memóriámban, és sokadszorra visszahallgatva a CD-t (Rezső, nagyon szépen köszönöm!) nagyon nem is lőttem mellé. Tényleg kategorizálhatatlan a muzsika, ugyanakkor időtálló. Rengeteg forrásból táplálkozik az anyag, konkrét hatásokat, bandákat, még ha, rákényszerítenének, sem tudnék említeni, maradjunk annyiban, hogy nem egy mainstream, mindenki által körülrajongott cuccról van szó.
A többieket nem megbántva, Hudák Attila teljesítményét mindenképpen ki kell emelnem, mert ennyire zseniális, technikás basszusgitárost itthon én még nem hallottam. A „srác” nemzetközileg is simán megállná a helyét, esetében abszolút nem túlzás a magyar Steve DiGiorgio vagy Doug Keyser (Watchtower) meghatározás. Jazzben, funkban (Plainsong), metalban egyaránt otthonosan mozog, elképesztő futamokat penget mindegyik tételben.
A számok nem adják meg magukat első hallásra, nagyon oda kell figyelni, résen kell lenni a befogadásukhoz, de ha az ember rájuk állt, időt, energiát invesztált a meghallgatásba, abszolút működik a dolog. Nem beszélve arról, hogy a tíz nóta 45 perc játékidőt tesz ki, tehát túl sem bonyolították a dalokat. Oldva a már fentebb taglalt nyomasztó hangulatot, pszichedelikus elszállásokkal, dallamokkal szövik át a darabokat, legyen szó a címadóról, a Trip-ről, a Crimson Wind-ről vagy a The Bell-ről, míg a Childhood’s End a zongora révén egyfajta bárzenei beütést kap. És akkor ott van még a Poker Face, a Third Bank of the River, a Blue és a Stonehands – meg sem kísérlem jellemezni őket, mert kevés vagyok hozzájuk.
Rez érzelmektől fűtötten, szuggesztíven adja elő a darabokat, Takács József változatosan, technikásan dobol, Barna Tamás és Tisza Tamás riffjei, szólói pedig gyalulnak. Mindehhez erős, telt megszólalás párosul, így kizárólag egy maximális, hibátlan végeredménnyel, produkcióval állunk szemben.
Még két hanghordozót (Ageless EP, Slowsonic lemez) jelentettek meg, dobosposzton tagcserék is történtek, majd sajnos feloszlottak, eltűntek a szemünk elől. Nagy kár, illetve szégyen ez számunkra, mert még egy ilyen egyedi, szenzációs, különleges, párját ritkító zenekar nem egyhamar fog Magyarországon létrejönni.
Válasz írása