Ahogy az sok más, a ’80-as években indult thrash csapatról is elmondható, a Death Angel-nek is az első anyagai váltak a stílus klasszikusaivá. Ha az lenne a kérdés, vajon melyik albumukat övezi a legnagyobb népszerűség, az elsőség valószínűleg a The Ultra-Violence és az Act III között dőlne el. A másodikként megjelent Frolic Through the Park valahogy mindig mostohagyereknek, amolyan középső testvérnek számított közöttük; a korabeli szakíróktól is inkább negatív, mint dicsérő kritikákat kapott, amit részben értek is, ezzel együtt nekem ez a kedvenc Death Angel albumom. Hamarosan azt is elárulom, hogy miért.
ELŐTÖRTÉNET
A Death Angel sztoriját nagy vonalakban szerintem mindenki ismeri. A csapatot 1982-ben hívta életre a San Francisco-i Bay Area környékén élő négy filippínó származású unokatestvér, Rob Cavestany (gitár), a Pepa testvérpár, Gus (gitár) és Dennis (basszus), valamint az akkor mindössze 10 éves (!!!) Andy Galeon (dob). Persze a többiek sem voltak sokkal idősebbek, Cavestany is csak 14. Mindez nem is lenne különösebben érdekes, kölyökzenekart sokan alapítanak, 5 évvel később viszont megszületett a régióhoz köthető thrash-irányzat egyik alapműve, a kíméletlen, ugyanakkor zseniális The Ultra-Violence. Érdekesség, hogy a fent említett négyes másod-unokatestvére, Mark Osegueda kezdetben a banda road-jaként tevékenykedett, s csak 1984-ben lépett elő a kulisszák mögül, egyenesen a mikrofon mögé. (Ezt megelőzően Dennis Pepa énekelt.)
A MÁSODIK
Ha a The Ultra-Violence a kompromisszum-mentes thrash-t tálalta elénk, az Act III pedig a mainstream-mel folytatott kacérkodás mementója, a Frolic a kísérletezés terepe volt, és egy meglehetősen eklektikus, változatos dalgyűjtemény lett, amelyben a „véresen komoly” horrortémák mellett békésen megférnek a banda humoros oldalát megvillantó darabok, a példaképek előtti kalapemelések pedig szinte észrevétlenül simulnak a muzsikusok kreativitását fényesen igazoló nóták közé. Míg a harmadik lemez hangzása nagyon is tiszta, profi, már-már steril, elődje még magán viseli a kezdetek szilajságát, nyerseségét, így a Frolic minden szempontból természetes és logikus átmenetet képez a The Ultra-Violence és az 1990-es sikeralbum között.
A lemezt nyitó 3rd Floor elején mintha egy csatorna fedelét húznák félre: egy szörnyszülött mászik elő a félhomályból, ki, az emberek világába, a parkba. A közeli játszótérről gyerekzsivaj hallatszik, a fenevad arrafelé veszi útját. A rémképbe távolról gitárhang szivárog, majd berobban a zene: gyors téma, rövid basszuskiállással (amiből még többet is hallunk az elkövetkező csaknem egy órában), s a tempóból csak a refrénhez vezető kanyarban vesznek vissza némileg.
A Road Mutants basszussal nyit, Galeon már itt is óriási ritmusokat üt. Ez a dal is jórészt a sebességre épít. Mint említettem, a korabeli kritikák meglehetősen lehúzták a lemezt, még leginkább az első két dalt dicsérték, mint a The Ultra-Violence szerves folytatását.
A változatosságot, virtuozitást, varázslatot kedvelők számára azonban éppen itt, a harmadik számnál kezdődnek az élvezetek. A Why You Do This az első csúcspontja az anyagnak: rohamtempóban indul, és még kétszer ritmust vált, mielőtt az ének megszólalna. A gitárriff alatt Andy-től őrületes cinparádét hallunk. A refrén egyszerű, könnyen jegyezhető, mégis a hangszeres részek azok, amelyek igazán figyelemre méltók. A dalban legalább 5-6 téma váltogatja egymást, amelyeket Cavestany-ék mesteri módon illesztenek egymáshoz. A „technikás thrash” definíció itt már kevés, bizonyos dalrészletek esetében helyénvalóbb a progresszív jelzőt emlegetni.
A Bored középtempós nóta, az eleje fokozatosan épül, egy magányos rifftől egészen a kétlábdobos „mindent belé”-ig, hogy aztán a verze alatt egy funk-osan csilingelő gitár lötyögjön a tinédzserévek semmittevését taglaló humoros szöveg alatt.
A meglehetősen sztereotip címet viselő Devil’s Metal az első The Ultra-Violence epigon a lemezen: egy olyan összetett nóta, amellyel a debütalbum címadó száma nyomába kívántak érni, ami ugye meglehetősen reménytelen vállalkozás. Akárcsak a Bored-nak, ennek a dalnak az eleje is építkező, téma-halmozó, a közepe több gitárdallamot és középtempós riffeket sorakoztat egymás mögé. Osegueda szótagonként énekli a szöveget, majd az első velőtrázó sikoly is elhangzik a szájából.
A Confused Black Sabbath-osan lassú, itt-ott Osegueda éneke is Ozzy-t idézi, ám mielőtt az album leglomhább nótájává minősítenénk, három fokozatban sebességet váltanak, és rövid időn belül a hurrikán kellős közepén találjuk magunkat. Ami aztán hirtelen leáll, egy illegő-billegő basszustéma hangzik fel, mintha egy másik dal kezdődne, de nem: ez a Confused újabb, immár utolsó tétele. A basszus itt is szépen táncolja körül a vezető gitárszólamot.
A Guilty of Innocence is nagy lendülettel kezd, a zenészek akár is soronként tempót váltanak, és ebben a számban is minden olyan díszítő-kiegészítő elemet felsorakoztatnak, amely a Death Angel eszköztárának részét képezi, gondolok itt a már említett basszus-szólótémákra, Osegueda sikolyára és az erőteljes vokálra.
Akárcsak a kettővel később következő dal, az Open Up is egy kissé műfaj-idegen darab. Kezdése a Kiss-t idézi, majd ebben a nótában is hangsúlyossá válnak a funkos elemek, a szöveg ismét csak a zenekar humoros oldalát mutatja meg, a hangszeres középrész azonban itt is vérbeli, jammelés-szerű örömzenéléssé fajul.
Hullámverés moraja váltja a Shores of Sin vészjósló nyitóhangjait, aztán basszus-cin-gitár, lassan (csaknem a felénél) indul be a nóta; egyszerű, viszont jó a refrén és még jobb a felvezetése. Nem egy bonyolult tétel, mégis megragad a hallgatóban.
Az első korszakában egyedül erre a lemezére dolgozott fel klasszikust a Halál Angyala, én pedig az ilyen átiratokon keresztül kerültem közel az általam addig nem ismert nagyok munkásságához, jelen esetben a Kiss-hez. Mondhatni, mi köze van a Cold Gin-nek a thrash-hez: semmi. Legutóbbi két albumukon (The Dream Calls for Blood, The Evil Divide), ha máshogy nem, bónusznóta formájában aztán már bátrabban nyúltak az elődök anyagaihoz.
Komplexitásában még a korongot záró Mind Rape igyekszik közel kerülni a nagy előd The Ultra-Violence-hez. Érdekes, hogy ebben az időszakban már nem próbálkoztak több instrumentális darabbal. A dal középen a riffpörgetés világbajnok megoldás, számomra a lemez csúcspontja. A végén ugyanazzal a csatornafedél-zajjal búcsúzik a csapat által a világra szabadított monstrum, amivel érkezett, ürességet és döbbenetet hagyva maga után.
Az anyaggal kapcsolatos – ma már vicces – emlékem, hogy a lemezbolti „műsoros” kazettára, talán hely hiányában, nem vették fel a Devil’s Metal-t és a Mind Rape-et. Utóbbit később viszonylag hamar átvettem valakitől, de előbbiről sokáig azt sem tudtam, hogy létezik…
A FOLYTATÁS
A Frolic… megjelenését követően a csapat több földrészen is koncertezett, és hazáján kívül elsősorban Japánban ért el zajos sikereket. Az Oseguedáék körüli felhajtásra a Geffen Records is felfigyelt, és még 1989-ben kivásárolta az Enigma Records-tól a csapat szerződését, majd a rá következő évben kiadta legsikeresebb korongjukat, az Act III-t, az addiginál jóval szélesebb rétegekhez juttatva el a csapat muzsikáját.
Ezzel párhuzamosan a zenekarban, legalábbis egyes tagjaiban a siker valamit megváltoztatott. A Room with a View című lírai dalból készült videót és single-t a csapat már D.A. néven jegyezte. Ahogy Cavestany ezzel kapcsolatban fogalmazott: „A Death Angel úgy hangzik, mint egy hardcore thrash doom death metal csapat neve, és mi nem ezt szeretnénk sugallni magunkról. Ha kölcsönkapnék valakitől 10 lemezt, és az egyik előadóját úgy hívnák, hogy Death Angel, biztos, hogy azt hallgatnám meg utoljára.”
Az albumot népszerűsítő turné során Andy Galeon olyan súlyosan megsérült egy, a zenekar buszát ért baleset során, hogy több mint egy évre volt szüksége a teljes felépüléshez. A Geffen és a csapat menedzsere is arról győzködte Cavestany-ékat, hogy minél hamarabb pótolják Galeont egy másik dobossal. Az együttes le is nyomott néhány koncertet Japánban, a dobok mögött Chris Kontos-szal (később Machine Head, Testament), ám amikor megtagadták, hogy tartósan felvegyenek valakit ötödik tagként, a Geffen ejtette őket. Ez is közrejátszott a csapat 1991-es feloszlásában.
A lufi közben egy másik helyen is ereszteni kezdett. 1991-ben Osegueda elhagyta a csapatot: New York-ba költözött, azzal a szándékkal, hogy életét a zenétől távol folytassa tovább. Cavestany ezt később így kommentálta: „Nem is próbáltunk mást keresni a helyére. Teljesen megcsömörlöttünk attól, ahogy a dolgok alakultak nálunk, körülöttünk. Azt gondoltuk, ez is egy újabb jel, amely arra figyelmeztet bennünket, hogy nem kellene tovább folytatnunk.” Az együtt maradt tagok – The Past néven – még lenyomtak néhány akusztikus show-t az „Öböl” környékén, majd még ugyanazon év nyarán nevüket The Organization-re változtatták. A többit tudjuk.
Leave a Reply