A Memoriam-kritikában már megemlítettem, hogy Martin „Kiddie” Kearns halála miatt a Bolt Thrower befejezte tevékenységét. Nemcsak a death, hanem az egyetemes metal színteret (is) óriási csapás érte, esetükben nem túlzás azt állítani, hogy betöltetlen űrt hagytak maguk után. (De jó lenne, ha a többi muzsikus is visszatérne „valamilyen” formáció(k)ban).
1986-ban, Coventry városának egyik pubjában, egy punk koncerten hozta létre a zenekart két barát, Gavin Ward basszusgitáros és Barry „Baz” Thompson gitáros. Olyan csapatok inspirálták őket, mint a Sacrilege, a Discharge, a Candlemass, a Slayer, és az az elhatározásuk volt, hogy egy súlyos, agresszív, és ami a legfontosabb, egy eredeti bandát alapítsanak. (Nevüket egy, a népszerű asztali gép játékban, a Warhammer Fantasy Battles-ben szereplő fegyvertől kölcsönözték). Hamarosan csatlakozott hozzájuk Baz egy jó barátja, Alan West énekes/szövegíró, amikor pedig a doboskérdés került szóba, egy közös barátjuk Andy Whale-t javasolta. Miután az ütős egy próba alkalmával találkozott az együttes tagjaival, kiderült, hogy a többiekhez hasonló zenei ízléssel rendelkezik, így azonnal beszállt hozzájuk.
Nagy lendülettel vetette bele magát a kvartett az undergroundba, lévén a tagság egy próbatermi felvételt (Rehearsal – 1986) és két demót (In Battle There Is No Law, Concession of Pain – 1987) adott ki, ez utóbbit az elismert és közismert brit rádiós DJ-nek, John Peelnek küldték el. Gavin ekkor döntötte el, hogy a basszusról gitárra vált, és egy helyi zenész, Alex Tweedy lett átmenetileg az új bőgős. Amikor egy vagy két buli után Alex elhagyta a fedélzetet, egyetértettek abban, hogy Gavin barátnőjét, Jo-Anne Bench-et hallgatják meg. Jo, mint az extrém metal színtér egyik legelső hölgy képviselője, a megfelelő személynek bizonyult, belépésével pedig 1987 szeptemberére egy új, öttagú formáció jött létre.
Pár koncerttel később jött a hívás a demót nagyon kedvelő John Peeltől, aki rádiós szereplést ajánlott a csapatnak, amelynek eredményeként 1988. január 3-án a Bolt Thrower a BBC 1 rádióban felvette a Peel Sessiont. Miután az anyag adásba került, a Vinyl Solution kapcsolatba lépett a zenekarral, és szerződést ajánlott nekik. Egy egy lemezre szóló kontraktusban állapodtak meg, azonban sajnálatos módon Alan West, miután úgy ítélte meg, hogy a csapat túl komoly lesz számára, kilépett az együttesből, az új énekes pedig Andy régi barátja, a banda hangosítását szállító sofőrje, Karl Willetts lett.
Ez a death metal történelmébe klasszikusként bevonult felállás (1994-ig játszottak együtt) rögzítette Walesben, a Loco stúdióban bemutatkozó lemezét, az In Battle There Is No Law!-t, amelyet a csapat tudomása nélkül kevertek és dobtak piacra 1988 nyarán. Az anyag megjelenését követően folyamatos turnézás vette kezdetét, a Bolt Thrower egyre népszerűbb lett, aminek köszönhetően nemsokára az akkoriban legnagyobb extrém metal kiadónak számító Earache látómezőjébe kerültek, akikhez aztán aláírtak. Ez volt az a pillanat, amikor egyrészt beindult a szekerük, másrészt felkerültek a death metal térképére. Nemcsak a kiadóhoz szerződtek le, hanem ezzel egy időben a Games Workshop (fantasy és háborús játékokkal foglalkozó cég) felé is közeledtek, mert a vállalat főnökét lenyűgözte az adásba került Peel Session felvétel, és érdeklődést mutatott a csapattal való kollaboráció iránt. Az 1989-ben napvilágot látott Realm of Chaos: Slaves to Darkness bookletjét, illetve borítóját a Games Workshop művészei készítették el.
Az Earache által egyre nagyobb tömegekhez jutott el a Bolt Thrower: még abban az évben részt vettek a legendás Grindcrusher turné (a Carcass-szal, a Morbid Angel-lel és a Napalm Death-szel) brit állomásain, megalapozva hírnevüket, mint az egyik legerőteljesebb koncertzenekar. Jól példázza sikerüket, hogy a szigetországi bulik után már önállóan, headlinerként indultak Európa-turnéra az Autopsy-val és a Pestilence-szel; itt ismerkedtek meg Martin Van Drunen-nel valamint turnémenedzserükkel, Turtle-lel. Ilyen alapozás, felvezetés után jött 1991-ben a Cenotaph EP, a Warmaster, illetve a The Peel Sessions 1988-90 kompiláció (ebben az évben léptek fel először a tengerentúlon is), majd 1992 októberében negyedik alkotásuk, a The IVth Crusade került forgalomba.
Szakítva a fantasy-n alapuló grafikákkal, az Eugéne Delacroix A keresztes lovagok belépése Konstantinápolyba című festményével díszített borítóba csomagolt, a cornwalli Sawmills stúdióban felvett és a sheffieldi Fon stúdióban kevert korong (producerei Colin Richardson, illetve a zenekar voltak, a zenei rendezést John Cornfield, Alan Fish és Steve Harris –nem az Iron Maiden főnök – látták el) a Bolt Thrower leghosszabb (53:28) műve lett, ugyanakkor a minőségből jotttányit sem engedtek. Gyönyörű harmóniákkal, dallamos riffekkel, mintegy méltóságteljesen haladva indítja a címadó szerzemény az albumot, megalapozva a produkció hangulatát. Vitathatatlanul nyerő szériában voltak, a Realm of Chaos-tól kezdve fokról-fokra, lépésről-lépésre fejlődtek, alakították ki egyedi, senki másra nem hasonlító hangzásukat, stílusukat. Jelentősen lassítottak a Warmasterhez képest, a death/doom irányvonalat domborították ki a felvételeken, ami az olyan tételeken érhető tetten, mint az As the World Burns és a This Time It’s War, míg az Embers úgy kezdődik és végződik, ahogy az előző alkotáson szereplő Cenotaph és a Mercenary-n hallható Powder Burns.
Nincs töltelék, üresjárat az anyagon, a szerzemények egységesen magas színvonalat képviselnek, ahogy azt az Icon, a Where Next to Conquer, a Ritual vagy a Spearhead is kiválóan igazolják. Középtempók fölé ritkán mentek, a gyors, esetleg döngölős részek kisebb hányadban fordultak elő muzsikájukban, illetve a háború, a veszteség, az áldozatok, a testvériség köré fonódó tematikájukkal is igyekezték magukat a véres/beles/zombis stb. death metal vonaltól elhatárolni. A korábbiaknál sokkal jobban fókuszáltak a telt, vaskos hangzásra, és a sounddal kapcsolatban jegyzem meg, hogy a brit death metal hordák könnyen elkülöníthetők, megkülönböztethetők voltak egymástól, önálló „profillal”, stílussal, karakterrel, hangzással rendelkeztek – legyen szó a Benediction-ről, a Carcass-ról, a Devoid-ról vagy a Napalm Death-ről –, nem tucat módon szóltak, mint a floridai vagy a svéd alakulatok.
A Bolt Thrower zenéje, egész munkássága védjegyekből állt, kezdve Karl Willetts mély, öblös, de érthető hörgésétől, Jo Bench őrlő, pincéig hangolt basszusfutamain, a Gavin Ward/Barry Thompson páros briliáns szólóin, riffjein és a nyomasztó hangulaton keresztül egészen az embert agyonnyomó, súlyos hangzásig, Andy Whale pedig biztos, precíz alapokat szolgáltatott a végeredményhez. A lemezt a World Crusade turné keretén belül népszerűsítették Európában, a Benediction és az Asphyx társaságában, 1993-ban pedig Ausztráliában folytatódott a hadjárat. Történetükhöz hozzátartozik, hogy a …for Victory-t (1994) követően Karl Willetts (azért, hogy befejezze egyetemi tanulmányait) és Andy Whale kiszálltak a bandából, helyükre Martin Van Drunen és Martin Kearns érkeztek. 1998-ban Willets lediplomázott, visszatért a „hadszíntérre”, így a Mercenary-n már újra ő volt hallható, ellenben a dobokat Alex Thomas kezelte. Ezután az énekes anyagi okokból kifolyólag, illetve elkötelezettség hiányából fakadóan újra a távozás mellett döntött, kilépett Thomas is, viszont Kiddie újra a csapat tagja lett, és bevették a soraikba Dave Ingramet (ex-Benediction), akivel a Honour – Valour – Pride-ot (2001) készítette el az együttes. A Those Once Loyal-on (2005) ismét Willets állt a mikrofon mögött, arra viszont szerintem senki nem (sem a zenekar, sem a rajongók) számított, hogy ez lesz az utolsó alkotásuk.
Nem tudok, de nem is akarok elfogultság nélkül nyilatkozni erről a parádés zenekarról. Lemezeik örök etalonok, klasszikusok, azon kevesek közé tartoznak a metal színtéren, akiknek albumait kizárólag a hibátlan jelzővel lehet illetni. Nagy kár és sajnálatos dolog, hogy többé nem léteznek. Nyugodj békében, Martin „Kiddie” Kearns!
Leave a Reply