Az első két hallgatás után még nem volt számomra egyértelmű, hogy írni akarok erről az albumról. A negyedik után azonban már biztos voltam benne. Az első, 1991-es feloszlásáig kiadott három anyaga közül máig az utolsóként megjelent By Inheritance-t (1990) tartom a dán thrash csapat akkori csúcsteljesítményének. Az a lemez az etalon, amelyhez az új anyagnak csaknem sikerült felnőnie. De ne szaladjunk ennyire előre!
Az Artillery 1998-as újraindulása után két évvel ismét egy hosszabb kényszerpihenőre vonult, amelyet követően 2007-ben kezdődött a banda harmadik, ma is tartó korszaka. Nem részletezném a tagcserék hosszú sorát, a távozásokat és a vissza(nem)téréseket, azokról Dávid Laci is írt már a Terror Squad album három évtizeddel ezelőtti megjelenéséről megemlékező cikkében.
Legyen elég annyi, hogy az együttes a By Inheritance-t követően, ilyen-olyan felállásban négy stúdióalbumot jelentetett meg, a tavalyi Penalty… az ötödik. Az 1990-es felállásból most is itt találjuk a gitáros Stützer testvéreket, Michaelt és Mortent, valamint a basszusgitáros Peter Thorslund-ot. Mondhatnám, hogy a zenekar és a rajongók számára a legnagyobb érvágás az egykori énekes, Flemming Rönsdorf távolléte, azonban örömmel konstatálom, hogy a csapattal 2012 óta együtt dolgozó Michael Bastholm Dahl maximálisan betölti az első négy album vokalistájának távozásával keletkezett űrt. A remek muzsika azt is feledteti, hogy nem találjuk már az együttes soraiban a sokáig az Artillery meghatározó tagjának számító Carsten Nielsent; helyette az a Josua Madsen ül a dobcucc mögött, aki ugyancsak ötödik éve tagja a bandának. Könnyen kiszámolható, hogy a 2013-as Legions lemez után a tavalyi Penalty…-t is ugyanaz a felállás készítette.
Na de mit is kapunk abban a csaknem egy órában, mialatt elhangzik az album 11 dala, plusz a bónuszként hozzájuk csapott Liberty of Defeat című nóta? Tömény, vaskos hangzással megdörrenő, riff-központú muzsikát, amelynek egyes tételeit dallamos ének teszi egyénivé és emlékezetessé. Miután a Legions lemezt kihagytam, itt kell megállapítanom, hogy Dahl hangja meglehetősen hasonlít Rönsdorf-éra, ami jó, hiszen az előd orgánumát is csak dicsérni lehetett, másrészt, mivel így az életmű a kisebb-nagyobb kihagyások ellenére is a folyamatosság érzetét kelti.
Jó a dalok kezdése: Stützerék vagy különböző hangmintákkal alapozzák meg a nóták hangulatát (amire jó példa az In Defiance of Conformity távoli mennydörgése és réti neszei és a Live by the Scythe kardfenése), vagy egyből egy jó gitárriffel, basszussal vagy dobokkal indítanak. A címadó nóta eleje a jobb Mordred-dalok első fél percét juttatta eszembe; a Path of the Atheist menetelés hangjával kezdődik, majd dobbal folytatódik; a Sin of Innocence pedig keleties dallamokkal nyit, akárcsak a Welcome to the Mind Factory, amely a By Inheritance Khomaniac című dalának nyitányát idézi meg.
Jól felépített, változatos dalokat kapunk, mégsem érzem úgy, hogy a csapat öncélúan halmozná a riffeket, témákat. Egyáltalán nem bánom, hogy nem 8 percesek a szerzemények: a leghosszabb játékideje sem éri el a 6 percet. A tempót tekintve, az Artillery egy szélsőségektől mentes lemezt tett le az asztalra, nincs igazán lassú szám, de eszeveszett gyors témát sem hallunk a korongon.
A zene számomra legnagyobb negatívuma, hogy bár több számban is vannak háttérvokálok, ám azokat annyira eldugták a háttérbe, hogy alig hallhatók, holott még jobban megdobnák az olyan, egyébként is kiváló dalokat, mint a Mercy of Ignorance vagy a Cosmic Brain. Talán ebben a két tételben a legjobb a refrén, de a Deity Machine és a Welcome to the Mind Factory fő vokáltémája is gyakran eszembe jut.
Az anyag eleje és vége erős, egy kis hullámvölgyet az 5.-6. dal (Rites of War, Sin of Innocence) táján éreztem: ezek sem rossz nóták, csupán nem elég karakteresek. A When the Magic Is Gone a lemez lírai dala, ám középtájon ez is középtempósra gyorsul. Szinte végig hangsúlyos benne a fő gitárdallam: szólónak nem nevezném, de jól hallhatóan végig ott van a felszínen. Akiknek a jelenléte viszont kevésbé tűnik fel, azok a Cosmic Brain második- és harmadik gitárszólamát játszó honfitársak, a Mercyful Fate – egykori és mai – kiválóságai, Michael Denner és Hank Shermann.
A ráadásként elhangzó Liberty of Defeat semmivel nem rosszabb nóta, mint az album dalai, simán rajta lehetett volna a korongon. Összességében pedig a Penalty by Perception egy remek anyag, az életmű méltó folytatása. Ha az előző néhány anyagot ki is hagytam, mostantól várni fogom a következő Artillery-lemezt.
Leave a Reply