Vannak előadók, amelyek egyetlen általunk elfogadott skatulyába sem gyömöszölhetők be. Hangzásukat és/vagy dalszerkezeteiket, szövegeiket, illetve ezek harmóniáját tekintve egyediek, megismételhetetlenek. Ilyen csapatnak gondolom a New York-i Warrior Soult is, amely ugyan a ’90-es évek legelején lépett a színre, mégsem sorolható például a grunge zenekarok közé. Nem klasszikus hard rockot játszik, nem is tiszta heavy metalt, nem punkot, nem rock and rollt; zenéjében mindegyikből merít, s ez áll össze aztán egy izgalmas eleggyé.
És léteznek olyan, ihletett pillanatban született lemezek, amelyek magasan kiemelkednek egy-egy előadó munkásságából. Örvendetes tény, hogy egyáltalán tudott ilyet alkotni, ám egyben elszomorító is, hogy csupán egyetlen alkalommal volt képes erre a teljesítményre. Némi túlzással ilyen ikonikus, egyetlen-albuma a Warrior Soul-nak az itt megidézett anyag. A „kis túlzás” kitétel pedig azt jelzi, hogy az ezt követő Salutations from the Ghetto Nation-ön is voltak jó dalok, de azt a korongot még a Drugs, God… lendülete vitte, ami aztán ki is fulladt a következő körre. (Az 1993-as, nem túl combos Chill Pill-t többek között azért készítették, hogy eleget tegyenek kiadójukkal, a Geffen-nek kötött szerződésnek.) A csapat bemutatkozó anyagát, az 1990-es Last Decade Dead Century-t pedig egyáltalán nem tartom emlékezetes alkotásnak.
A Warrior Soul muzsikája Kory Clarke énekes hangjára épül, a zenekar (ezen a lemezen John Ricco gitáros, Pete McClanahan basszusgitáros és Mark Evans dobos) mindenekelőtt őt kíséri, profin, jól hallhatóan. Ezzel együtt nem tudnék egyetlen hangszeres teljesítményt kiemelni, persze nem is szükséges, hiszen az album ereje a már említett énekhang mellett a jó dalokban (ritmusokban, dallamokban) rejlik. Az anyag eleje, az első 5 tétel nagyon erős, s bár utána egy kissé fakul az anyag csillogása, az is csak azért történik (mondatja velem a lemez bennem lakó rajongója), hogy a végén a csapat megint felmutathasson két drágakövet, a Hero és a Children of the Winter című Warrior Soul-klasszikusokat.
Az Intro kísérteties, visszhangos dobbal-basszussal köszön be, ami meg is adja az elkövetkező 50 perc alaphangulatát. Az ugyancsak rövid Interzone rock and rolljának a basszusgitáros McClanahan egy-hangú, punkos vokálja ad sajátos ízt. A lázadó hozzáállás egyébként nemcsak a zenében és a Clarke hangjából sütő zsigeri indulatban, hanem – természetesen – a társadalomkritikus szövegekben is tetten érhető. Jó példája ennek az egyszerre dühös és szomorú címadó dal. Nem sorolom tovább, a lényeg, hogy a lemezen jó néhány „slágergyanús szerzemény”, a zenekar munkásságának több gyöngyszeme is hallható. Az említetteken túl ilyen a The Answer és a Rocket 88 című nóta is. A Drugs, God… összességében egy hangulatos, erőteljes, forradalmi hevületű anyag. Nagy kedvencem.
A Hero c. nóta magasan kiemelkedik a többi-egyébként szintén óriási- nóta közül.Emlékszem ezzel a nótával ismertem meg őket.Az MTV-n láttam a klipjét és egyből elkapott a nóta bombasztikus hangulata. Zseniális zene és zenekar.