Hogy is kezdjem ezt a lemezismertetőt? Írjam azt, hogy ez az album mennyire korszakalkotó? Vagy azt, hogy hiába a zsenialitás, a zenekar soha nem tudott kilépni az underground státuszból? Esetleg magasztaljam a zenészek kiváló technikai tudását? Ez természetesen mind igaz erre az együttesre, de ezeket a tényeket megemlítve még sehol nem vagyunk a teljes „egész” megismerésétől. Több ez az együttes, mint egy szimplán szórakoztató metal banda: a koncepciójuk, a szövegeik, az albumok grafikái összességében egy mély, tartalmas és érdekes komplexumot képeznek, amely kiemeli őket a nagy átlagból. És hát maga a zene sem utolsó…
Jó volt látni a Rattle Inc. oldal lemezszavazásán, hogy milyen sokan szeretik a zenekart, és szerintem senki nem bánja, hogy nem lettek a mainstream kedveltjei; többet ér az, hogy elkötelezett rajongótáborral rendelkeznek, és hogy sok olyan muzsikus hivatkozik rájuk, akiknek hatással voltak a zenéjére.
Félve álltam neki ennek a jubileumi cikknek, mivel ez a lemez (és úgy maga a Voivod) a heavy metal egyik állócsillaga, és hogy jövök én ahhoz, gondoltam, hogy irkafirkáljak róla. De vettem a bátorságot, és leírtam a benyomásaimat, mivel ez a banda végigkísérte a fémzenében töltött életemet, és konkrétan ez az album a legkedvesebb számomra. Koromból kifolyólag még nem a megjelenésekor (1987. április 3.) szereztem meg a lemezt, mert akkortájt még más zenék érdekeltek, ám nem sokkal később már beszippantott a fémzene, és a Voivod az elsők között volt, akiket kedvencemként üdvözölhettem.
Nem állítom azt, hogy minden albumukkal maradéktalanul elégedett lennék, de azért a legtöbb lemezt szeretem, még az Eric Forrest (E-Force) énekével felvett albumok között is van kedvencem. Hoppá, a zenészek, nehogy megfeledkezzünk róluk! A Voivod életében is volt rengeteg változás, tagcsere, de nem szeretnék történelemkönyvet írni, így csak az ezen a lemezen közreműködő muzsikusokat említem meg: Blacky, Away, Snake és Piggy (nem, nem közlöm az igazi nevüket).
Piggy… nem is tudom, mit mondjak róla. Iszonyúan sajnálom, hogy eltávozott egy messzi-messzi galaxisba, valószínűleg már ott csavarja ki gitárjából technikás és egyedi riff-halmazait, szólóit (de szerencsére az „itteni” albumok is megőrizték ezek nagy részét). Mert ő így gitározott: semmivel sem vethető össze a játéka, a nyakatekert, bonyolult témák tömkelegével iskolát teremtett, de a gitárhangzás is különleges. Nincsenek is szavak a játékára, nálam ő az etalon.
Van egy zenész barátom (énekes/gitáros), az a típus, aki nem igazán szeret zenét hallgatni, csak egy-két együttest értékel nagyra. A Voivod nála beletartozik ebbe a szűk elitbe. Azt nyilatkozta Piggy-ről, hogy nincs nála jobb gitáros, tudása egészen elképesztő, a technikája egyszerűen zseniális. Neki el is hiszem, de magamtól is tudom ezt.
Away is egy remek dobos, van húzása a témáinak, de beleteszi a pörgetéseket is rendesen. Blacky masszívan alapoz, de ehhez nem csak egy húrt penget, hanem jól kihasználja a basszusgitárban rejtőző lehetőségeket. Sokan mondják azt, hogy a leggyengébb láncszem a zenekarban Snake, de én megvédem őt. Tény, hogy nem képzett a hangja, de részemről nem éri bírálat, mert a maximumot hozza ki magából, és ehhez a zenéhez illik ez az ének. Nincsenek hamis hangok sem, ami ekkortájt azért nem volt ritka metal berkekben.
Ha megnézzük az első öt Voivod lemezt, észrevehetjük a változást, a fejlődést: a kezdeti durva thrash-től (War and Pain) eljutottak a progresszív rock/metal érába (Nothingface). A Killing Technology szerintem a középpont abból a szempontból, hogy ugyan már korábban is megvolt a komplexitás, és emellett kellő agresszióval rendelkezett a muzsika (régen ezt a stílust techno thrash-nek is hívták), viszont ezen a lemezen sikerült tökéletes formába önteni a zenei ötleteket. A hangzás erre az albumra „érett be”, köszönhetően Harris Johns producernek, aki egy magasabb szintre emelte az együttest. Itt már minden rendesen megdörren, semmibe nem lehet belekötni. Ezen tényezők miatt (is) érzem ezt az albumot a zenekar egyik csúcsteljesítményének.
Pitty, pitty, pitty, „We are connected”, halljuk, és kezdetét veszi a csoda. Away törzsi jellegű dobolása és Piggy laza csuklóból kirázott pengetése után begyorsul a címadó dal. Elképesztő gitártémák vannak rögtön a nyitó számban, csak úgy ömlenek a jobbnál jobb riffek, szólók. Snake is nagyon igyekszik, néha dallamosabbra veszi az éneket, de azért inkább a thrash-es jelleg dominál. Nem is rövid a dal (7 és fél perc), de egy pillanatra sem unalmas. A szám vége felé jön egy kis leállós rész, azt hinnénk, hogy vége a nótának, mire egy akkora fejrázós gitárriff robban be, hogy az ember agya leszakad.
A gitárorgia az Overreaction-ben folytatódik, a szám közepén a szóló megint csak „állkoppanós”. Ez egy vérbeli thrash szám, de az igazi tornádó az ezt követő Tornado. A cím jól kifejezi a dalt: végigsöpör mindenen, utána csak a pusztítás nyomai maradnak. És amellett rendkívül komplex, tele van váltásokkal, kiállásokkal; talán az egyik legjobb Voivod szám.
A Too Scared to Scream visszafogottabb szám, a zenekar némileg visszavesz a tempóból és Snake is igyekszik dallamosabban énekelni. Jót tesz az albumnak egy kicsit más jellegű dal, felbukkannak érdekes témák, de persze azért itt sincs puhánykodás. Kicsi jazz-es motívumokat is érzek benne.
A Forgotten in Space középtempósan indul, majd fokozatosan begyorsul, aztán felengedik a gázpedált, majd újra rálépnek és így tovább. Halmozzák a témákat rendesen. A Ravenous Medicine inkább a hagyományos thrash vonal, de persze itt is beleteszi a Voivod a „csavarokat”. Szélsebesen száguld az Order of the Blackguards, az egyik személyes favoritom. Ebben a dalban kifejezetten tetszik az ének, nagyon jók a verzék és a szám vége felé a nem hagyományos refrén. A gitárszólókról, riffekről nem is beszélve.
A This Is not an Exercise is egy „agyasabb” nóta, ebben sok olyan elem felbukkan, amely előrevetíti a zenekar későbbi progresszív rock törekvéseit. A dal utolsó harmadában van egy rövid Pink Floyd-os elszállás, de a végére azért visszatér az „igazi” Voivod. A Cockroaches dallal zárul a lemez, amit én a leggyengébb számnak tartok ezen az albumon, de persze csak Voivod mértékkel mérve. Szerencsére nem is túl hosszú.
Hát, így ért véget a lemez. Ezután folytatódott az út a progresszivitás irányába, majd az Angel Rat lemezzel egy teljesen más világba léptek. Jött ezután minden egyéb, tagok távozása, visszatérések, Piggy sajnálatos halála, visszakanyarodás a durvább metalba, de a színvonalból sosem engedtek. Nemrég belehallgattam a tavaly megjelent EP-be (Post Society), és az is nagyon tetszett. Valamelyik kommentelő megjegyezte, hogy Piggy büszke lenne a kiadványra. Ez biztosan így van.
We are connected: a Killing Techology mérföldkő a heavy metal történetében.
Leave a Reply