1986-ban, gondolom, komoly felháborodást váltott ki az Accept-fanatikusok körében, hogy Udo Dirkschneider kiszállt a csapatból. Mindez nem egyik napról a másikra történt, a rajongók nem láthattak bele, mi történik a kulisszák mögött, ezért lepte, lephette meg őket a válás.
A Restless and Wild–Balls to the Wall–Metal Heart–Russian Roulette négyessel az Accept vitathatatlanul a legnagyobb, legnépszerűbb zenekarok ligájába lépett, különösen Európában és Japánban volt komoly bázisuk, viszont a várt és remélt amerikai áttörés nem jött össze nekik. Nagyon komolyan vették a sikerességgel járó helyzetet, a színpadon mindig a legjobb formájukat hozták, ugyanakkor nyomás nehezedett rájuk, hogy egy újabb, az előző albumok színvonalát megütő anyagot írjanak. Sajnos nem mindenki tudta kezelni ezt a szituációt, a folyamatos turnézás és az ehhez kapcsolódó megpróbáltatások a zenekar tagjain is éreztették hatásukat. Annak ellenére, hogy a felmerülő feszültségeket civilizált módon kezelték, nézet- és véleménykülönbségek alakultak ki a muzsikusok között.
Mindezt tetézte, hogy Peter Baltes basszusgitáros, Wolf Hoffmann és felesége, a menedzserként tevékenykedő és Deaffy álnéven szövegíró Gaby Hauke beleszeretett az Amerikai Egyesül Államokba, ahol több és több időt töltöttek, hogy új hatásokat szívjanak magukba és még ismeretlen területeket kutassanak fel. A zenészek között kialakult földrajzi távolság mind egységességben, mind gondolkodásmódban éket vert közéjük: Stefan Kaufmann dobosnak, Udo Dirkschneider énekesnek és Jörg Fisher gitárosnak egyáltalán nem tetszett a csapaton belül kialakult helyzet, nem osztották kollégáik Amerika iránt tanúsított szenvedélyét. Mindegyikük ellenőrzés alatt akarta tartani a saját életét, kevesebb teret hagyva az Accept-nek, viszont szóbeli egyesség született, hogy tiszteletben tartják egymás dolgait, megóvva egymást a kellemetlen élményektől, tapasztalatoktól. Egyetértettek abban, hogy szünetet tartanak, és mindenki üdvözölte Udo szólókarrierjét beindító ötletét.
Ezen a ponton annyit teszek hozzá, hogy a banda komoly kockázatot vállalt ezzel a döntéssel, mivel a hangja révén védjegyükké vált énekes kilépett a csapatból (hagyták elmenni), pótlása pedig egyáltalán nem ígérkezett könnyű feladatnak. Azt hiszem, ezt az állítást kiválóan példázta az 1989-es, David Reece-szel készített Eat the Heat, amellyel az Accept úgy megbukott, mint Rottenbiller, nem sokkal az album megjelenése után pedig feloszlottak. Jól érzékelteti a muzsikusok között fennmaradt barátságos légkört, hogy Jörg, Wolf, Stefan és Peter felajánlották Udo-nak, megírják első korongjának dalait, ami az énekes máig legsikeresebb önálló anyaga, az Animal House lett.
Mindemellett Gaby Hauke keményen dolgozott Udo szólócsapatának talpra állításán, illetve sikerült európai és amerikai turnét is szerveznie. A smirgli hangú, terepcuccot viselő törpe semmit nem bízott a véletlenre: csatasorba állította Peter Szigeti (ex-Snakebite, Warlock) és Mathias Dieth (ex-Gravestone, Sinner) gitárosokat, Frank Rittel (ex-Beast, Snakebite, Warlock) basszusgitárost, illetve Thomas Franke (ex-Stallion, Snakebite, Warrant) dobost, tehát Németország- és Európa-szerte ismert zenészeket toborzott maga köré. (Mint utóbb kiderült, Peter, Frank és Thomas csak ezen a lemezen játszott, Mathias Dieth pedig a Timebomb megjelenése után távozott).
Miután a zeneszerzők és a szövegíró (Deaffy) kiléte ismert (volt), egyértelműen rásüthető a kölni Dierks stúdióban felvett, Mark Dodson producer segítségével készült és a New York-i Sterling stúdióban maszterizált Animal House-ra, hogy tulajdonképpen a soron következő Accept album. Lett volna, annak kellett volna lennie. (Utóbb az Eat the Heat-ről derült ki, hogy miért nem lett az). Az ég egy adta világon sincs semmi különbség az anyazenekar klasszikusai és eme korong között, és ez az állítás a fémes, tömény hangzásra ugyanúgy vonatkozik, mint a kiváló szerzeményekre.
A középtempós, húzós címadó szám, a gyors Go Back to Hell és a Fast as a Shark-ból merítő (azt lekopírozó?) We Want It Loud, a fogós dallamokkal felvértezett Lay Down the Law, vagy a pulheimi gyermek- és ifjúsági kórussal kísért They Want War hamísítatlan Accept-darabok, csak Wolf és a többiek helyett más zenészek játszották fel azokat. De megemlíthetem a lírai In the Darknesst, illetve a zakatolós Black Widowt, valamint a Running Wild ihlette Coming Home-ot, ezek is egytől egyig hibátlan darabok. Gondolom, a támpontot a Metal Heart és egy kicsit a Russian Roulette jelentették, tehát adott, jól bevált recept szerint íródtak a felvételek, de ez semmit sem vesz el kitűnő minőségükből. Annak idején a bakelit verzióra nem, csak a CD-re került fel bónuszként a Hot Tonight, amely a They Want War single-ön is hallható.
Értelemszerűen a siker nem maradt el, a svéd listákon példának okáért a 41. helyet érte el az album. A társaság 1988 elején indult turnéra, játszottak többek között a Guns N’ Roses-szal, Lita Ford-dal és a Zodiac Mindwarp-pal, majd 1989-ben Ozzy Osbourne turnéjához csatlakoztak, és a Madman összes európai koncertjén az U.D.O. nyitott. (Néhány kiadványban a turnécsapat fotóján Dieter Rubach basszusgitárost és Andy Susemihl gitárost – aki a Mean Machine-en szerepelt – tüntették fel.)
Amíg az énekes köszönte szépen és jól volt, és pályafutása egészen a Timebomb-ig felfelé ívelt (Mathias Dieth mellett ekkor már, illetve az ezt megelőző anyagokon Thomas „Bodo” Smuszynski basszusgitáros és Stefan Schwarzmann dobos voltak Udo társai), addig az Accept látványos lejtmenetnek indult, és az Eat the Heat-tel csúfosat hasalt. Részükről feloszlás lett a nóta vége, majd 1993-ban, megtépázott nimbuszukat helyreállítva újra összeborultak Udo-val, és az Objection Overruled-dal egy méregerős lemezzel tértek vissza. Két album következett még vele, a Death Row (1994) és a Predator (1996), de 1997-től megint szétváltak útjaik.
2005-ig a tagok saját dolgaikra koncentráltak, azonban ugyanebben az évben különböző promoterektől felkérést kaptak, hogy egy rövid európai fesztiválsorozatra álljon össze a klasszikus felállású Accept. A tagságot ekkor Udo-n, Hoffmanon és Baltesen kívül Hermann Frank és Stefan Schwarzmann képviselte. A turné, amelynek utolsó állomása 2005. augusztus 27.-én Bulgáriában, Kavarna-ban, a Kaliakra rockfesztiválon volt, óriási sikernek bizonyult. Két évvel később májusban, arra a kérdésre, hogy az Accept tervez-e új albumot, Udo így reagált: „Nem tartanám jó ötletnek. Tudod, könnyű a régi számokat eljátszani, mert azok már léteznek. Különösen nekem volt könnyű dolgom, mert az U.D.O.-val is játszom ezeket a klasszikusokat, de a srácok közül néhánynak gondot jelentettek. Ezzel együtt mindenki óriási volt a színpadon. Megértem, hogy az emberek új Accept lemezt akarnak, de katasztrófához vezetett volna, ha közösen próbáltunk volna új nótákat komponálni. Most jó viszonyban vagyunk, és a legjobb az egészet így megtartani”.
A folytatást mindannyian ismerjük: az ex-TT Quick frontember Mark Tornillo belépésével új erőre kapott az Accept, Udo pedig a tavalyi évben Dirkschneider név alatt turnézott, kizárólag klasszikus Accept dalokra kihegyezett programmal. Teljesen mindegy, hogy mi volt a múltban, mi van a jelenben és mit hoz a jövő, az Animal House Udo karrierjének egyik legzseniálisabb, a klasszikus Accept-anyagokkal egyenértékű alkotása.
Válasz írása