Értelmetlennek, egészségtelennek és túlzásnak tartom mai metal színterünk tömegtermelését. Nap mint nap elképesztő mennyiségű lemez jelenik meg, a rajongó egyszerűen képtelen szelektálni, feldolgozni a rá szakadó információáradatot. Hiába a YouTube, a preview-k, a trailerek stb., egy-egy dal alapján roppant nehéz szubjektív véleményt formálni egy hanghordozóról. Sok esetben a címkék, műfaji meghatározások is félrevezetők.
Nincs új a nap alatt – tartja a mondás. Dehogy nincs – vágom rá én. A brit csapat második lemeze abból a szempontból új, hogy márciusban jelent meg, és eddig az év legnagyobb meglepetését szolgáltatta számomra. Esetében nem kezdő zenekarról beszélünk, hiszen Kevin Jackson basszusgitáros és John Knight énekes már „ősidők óta” együtt muzsikálnak. Az 1988-ban alakult, progresszív rock körökben jól csengő Inner Sanctumban kezdték a zenélést, majd nevüket Fifth Season-re változtatva folytatták pályafutásukat (1995-2000), de megfordultak a The Thinking Principle-ben, illetve a Dvoidban is, tehát nincsenek híján a tapasztalatoknak, rutinnak. Ahogy Ian Knight (feltételezem, John testvére) gitáros sem, aki szintén játszott az Inner Sanctumban, valamint a thrasher Snyper 1987-es demóján működött közre. Pete Loades dobos és Jack Murton gitáros zenei előéletéről, múltjáról nincsenek információim, minden bizonnyal a Synaptik az első komoly formációjuk, amelyben részt vesznek.
Zenei világukat a három „öreg” múltbéli tevékenysége határozza meg, és szab neki fazont, amely a progresszív thrash/power címke alatt fut, mégpedig roppant magas színvonalú, professzionális tálalásban. A nyitó The Incredible Machine-nel, ahogy mondani szokás, meg is vettek dekára, lementem békába a hallottaktól. Komplex ritmusokra, váltásokra épülő, akusztikus témákkal, illetve súlyos riffekkel átszőtt nótáról van szó, amely John hangja és a dallamok jóvoltából rögzül a hallójáratokban; van bennük kapaszkodó, az ember menet közben nem veszíti el a fonalat. Az énekes orgánuma nagyon hajaz Warrel Dane-ére, ilyetén a Sanctuary-párhuzam adja magát, ugyanakkor a súlyos, rétegzett riffelés és a bonyolult ritmusok a Psychotic Waltz-ot, valamint a Watchtowert juttatták eszembe. Mellőzi a csillárrepesztő sikolyokat, inkább Warrel mélyeit részesíti előnyben, de a fogós, fülbemászó dallamokat is minden megerőltetés nélkül énekli ki.
Tördelt, jazzes témával kezdődik a Human/Inhuman című tétel, jelezve, hogy a ritmusszekció sem ma kezdte a szakmát; Pete Loades klasszis teljesítményt nyújt a dobfelszerelés mögött. Akusztikus betétek a Conscience-ben, illetve a szaggatott részekkel megvadított White Circles-ben is felbukkannak; előszeretettel alkalmazzák a gyors, thrash-es ütemek, a döngölős power metal témák és a lassabb tempók variálását. Egyszerűen élményszámba mennek a szerzemények, teljesen mindegy, hogy a Esc Ctrl-ről, az As I Am As I Was-ról vagy a Your Cold Dead Trace-ről van szó. Arányos, telt, erős hangzásba ágyazták a felvételeket, feltéve a koronát erre a remekműre.
Talán túlzás a kiadványról így, március végén kijelenteni, hogy „év lemeze” várományos, de nagyon sanszos, hogy az lesz. A műfaj szerelmesei egyszerűen nem hagyhatják ki ezt a lemezt.
Válasz írása