A mai nagy zenedömpingben gyakran előfordul, hogy egy zenekart csak a sokadik lemezük kiadása után ismerem meg. Néha ez is akkor történik, ha pozitív kritikát olvasok róluk, vagy valaki ajánlja az együttest. Így került a látóterembe a finn Swallow The Sun is. A Songs… album kedvező fogadtatásban részesült néhány zenekritikus részéről, ezek hatására belehallgattam a lemezbe és utánanéztem a zenekarnak. A csapatnak ez már a hatodik nagylemeze, szóval van lemaradásom bőven, és még mindig nem ismerem az összes albumukat, de ez a kiadvány számomra nagyon hallgattatja magát.
A doom metal mára kitermelte a maga alfajait (pl. funeral, atmoszférikus), és amint azt Dávid Laci is említette a Candlemass kritikában, ahogy a svéd együttes is nagyon különbözik, mondjuk, egy angol doom bandától, úgy a finn csapatoknak is van egyéni stílusuk a műfajon belül. Mert a Swallow The Sun is egy doom metal banda, rengeteg sajátossággal felvértezve.
Szintén volt már arról szó az oldalon, hogy mennyire kellenek a hosszú lemezek. Aki szerint nem, az ne közelítsen a Songs from the North albumhoz, mert ez egy tripla lemez. A darabjai egyenként kb. 45 percesek, ezeket lehet szépen részletekben hallgatni. Simán lehet így, ugyanis a három album jól elkülöníthető, de mégsem hihetnénk azt, hogy nem ugyanaz a zenekar alkotta ezeket. A doom metal eleve nem egy „vidám” zenei skatulya, ráadásként a finnek zenéjét átszövi a melankólia, de a természet közelsége, szeretete is kitapintható benne, ami szintén észak-európai sajátosság. Mondhatnánk, hogy akkor egy tipikus északi zenekarral állunk szemben, ami igaz is, de egyébként meg egy nagyon erős és karakteres lemezt hallgathat meg, aki magáénak érzi ezt a világot.
Az első tétel „tipikus” doom metal. Lassú, málházós és középtempós témák követik egymást, dallamos ének és hörgés egyenlő arányban van jelen a dalokban, valamint a torzított gitárt időként akusztikus váltja fel. Mikko Kotamäki kiváló hanggal van megáldva, mind a durva, mind a tiszta ének fekszik neki. A zenéért leginkább Juha Raivio gitáros felel, aki a zenekart alapította.
Amik egyénivé teszik ezt az albumot, azok az ötletes dalszerkezetek és a kiváló verzék, refrének. Minden dal egyéni arculattal rendelkezik, és ezt megalkotni nem mindig sikerül mindenkinek ebben a műfajban; könnyen unalomba fulladhat egy lemez, ha egy nagy masszává válnak a számok. Szerencsére ezen a lemezen ez nem így van. Személyes kedvencem a 10 Silver Bullets, a Rooms & Shadows, a Heartstrings Shattering és a From Happiness to Dust.
A második album akusztikus gitárra és billentyűs hangszerre épül, mondhatjuk, ez az atmoszférikus vonal. Az első szám (Womb of Winter) végig zongora, de a többi dalban is gyakori kísérő a klasszikus hangszer. Néhol éteri atmoszféra (Songs from the North) járja át a szerzeményeket, néhol elmerengő, gondolatébresztő a hangulat (Heart of a Cold White Land). Ezen az albumon csak tiszta ének van, de nyoma sincs a szirupos csöpögésnek. Ez a lemez is szintén nagyszerű, a zenekarnak ezt az arcát is megismerhetjük.
Szöges ellentétben áll az előzővel a harmadik rész. Az ezen a kiadványon hallható 5 dal a funeral/death doom non plusz ultrája. Súlyos, mázsás riffek, kíméletlen, lassú dob; itt nyoma sincs a szépségnek, a tiszta éneknek, mert végig hörgés hallható. Tonnányi súllyal nehezednek ránk a számok, szinte agyonnyomják a hallgatót. Néhol harangzúgás kíséri ezt a pokoli hangulatot, teljesen reményvesztett állapotot idézve elő. Nem könnyű hallgatnivaló, de ez is a zenekar sokoldalúságát mutatja.
Sok helyen olvastam azt, hogy nagy fába vágta a fejszéjét az együttes ezzel a tripla lemezzel; ezt Juha is elismerte, de direkt mentek szembe mindenféle trenddel. A gitáros szerint ez az album ellencsapás a fogyasztói társadalomra. Ha nem is lesz mindenkinek a kedvence ez a zenekar/album, mindenképpen elismerést érdemelnek, amiért vállalkoztak egy ilyen monumentális mű megalkotására.
Leave a Reply