Emberek, nekem tetszik ez az album! Ami nagy szám ahhoz képest, hogy nem vagyok különösebb crossover-rajongó, és a Mike Muir-ékat sem sorolom a kedvenc csapataim első vonalába. Anno a How Will I Laugh Tomorrow… albumtól a The Art of Rebellion-ig szerettem, utána viszont nem követtem a csapat munkásságát. Utoljára a Szigeten láttam őket, 2011-ben.
Előzetesen azon gondolkodtam, hogyan tudom majd szétválasztani a személyes benyomást és az objektív megítélést? Hiszen attól, hogy nekem nem jön be, még lehet, hogy a csapat önmagához képest és a műfaj egészéhez képest valami emlékezeteset, fajsúlyosat tett le az asztalra. Ez az érvelés azonban hamar, már a nyitó Clap Like Ozzy-nál okafogyottá vált. Ez a lemez egyik leggyorsabb és legütősebb dala. Tudjuk, sokan élnek azzal a trükkel, hogy – a hallgató lenyűgözése és figyelmének megragadása érdekében – a leghangosabb petárdát sütik el elsőként, ami részben ez esetben is igaz, mert bár van még jó néhány tempós szám az albumon, az átlagsebesség – különösen a korong második felében –messze nem ilyen magas.
Már ebben a számban megmutatja mindenki, hogy mire számíthatunk tőle. A kaliforniai csapat sorrendben 12., múlt év szeptemberében megjelent albumát Dave Lombardo szereplésével harangozták be, aki ugyan a tőle megszokott magas színvonalon, profin, megbízhatóan játszik, de nem az ő díszítéseitől színesek a dalok. Hanem mindenekelőtt Dean Pleasants eszement gitárjátékától, aki gyakorlatilag folyamatosan szólózik, és akinek a hangszere szerencsére nagyon jól, „csilingelően” szól. A basszus különösen a kiállásokban üt nagyot, és bár a ritmusszekció részeként is kihallatszik a zenéből, ott elég lefojtottan peng. Mike Muir-nak pedig mindig is inkább a dallamos énekét szerettem jobban, abból ezen az albumon sincs hiány.
Ahhoz képest, hogy az öt tag közül három (a ritmusgitáros Jeff Pogan, a basszer Ra Díaz és Lombardo is) nem sokkal az album elkészítését megelőzően csatlakozott a bandához, a zenén ebből semmi nem érezhető. Pleasants-et hallva a legendás Rocky George után sincs hiányérzetem (Rob Trujillo azért egy picit hiányzik).
A másodikként elhangzó The New Degeneration kellemesen sulykol, döngöl, aztán a közepén ez a dal is begyorsul. A középtempósan cammogó címadó dalban finom megoldás Lombardo-tól a cines pörgetés. A Still Dying to Live csaknem 6 percnyi líra után pörög fel. Az ezt követő, albumot záró This World viszont végig megmarad lassúnak, gyakorlatilag akusztikus dal, benne Lombardo „törzsi” dobolásával.
Változatos témák, megoldások hangzanak el, és ezek által válik az anyag is színessé. A crossover két alapeleme közül szerencsére a thrash dominál a lemezen, ezt vadítja időnként a hardcore szikársága, nyersesége. Nekem a középtempós reszelés, riffelés jön be a leginkább, szinte látom közben Muir színpadi mozgását. Legnagyobb kedvenceim az albumról a nyitó és a címadó nóta, valamint a gyors, tömör és rövid The Struggle Is Real.
Szövegileg a Suicidal továbbra is megőrizte harcosságát, a merev társadalmi korlátokkal való szembenállását, amit az olyan sorok is jól mutatnak, mint a „Don’t let anyone stop you”, a „Get your fight on!”, vagy a Stick your finger in the air”. Muir ugyanakkor mintha borúlátóbbá, elkeseredettebbé is vált volna az utóbbi időben. A fiatal nemzedéket „the new degeneration”-ként említi, a világ szerinte megőrült („the whole world’s going insane”), és nem érdemli meg az énekes szeretetét („this world don’t deserve my love”), aki inkább a halál, mint az élet mellett tud érveket felsorakoztatni („so many reasons to die for”). Muir egy helyen azt nyilatkozta, előfordulhat, hogy a World Gone Mad után már nem készítenek újabb stúdióalbumot. Remélem, hogy nem így lesz.
A csaknem egyórás anyag búskomor lezárását követően szükségét éreztem, hogy újraindítsam a lemezt, mondván, „az igazi Suicidal Tendencies nem ez”. Úgyhogy megint őrülten tapsolni kezdtem, ahogy azt Ozzy is szokta… 🙂
Leave a Reply