Devin Townsend-et szokás zenei multitalentumnak, zseninek nevezni, ami nem is annyira túlzás, ha megnézzük eddigi pályafutását. Már a Strapping Young Lad zenekar mellett is kiadott jó pár szólóalbumot, amelyek rendkívül változatos és érdekes zenét rejtenek, majd a The New Black album után feloszlatta a SYL-et, és hol saját, hol The Devin Townsend Project, esetleg Devin Towsend Band néven jelentetett meg további lemezeket. Bevallom, nem annyira követem a SYL utáni dolgokat, illetve, amit hallottam, az nem igazán tetszett (kivéve a Deconstruction album), de elismerem Devin minden munkáját.
Nem meglepő módon ő alapította a SYL-et, amelynek énekese/gitárosa/billentyűse/szövegírója is volt. A The New Black a csapat ötödik, és egyben utolsó lemeze. Townsend úr ezt a zenei világot, amit a SYL-del képviselt, valószínűleg már nem érezte a magáénak, ezért feloszlatta a zenekart, és a továbbiakban csak a szólólemezeire koncentrált. Személy szerint nagyon sajnálom, hogy befellegzett nekik, mert a Strapping Young Lad-ben láttam azt, hogy – miközben sokan a stílus haláláról papoltak, – egy új és magasabb szintre helyezte a metalt. Legtöbben a City-t tartják a zenekar legjobbjának, amit én is osztok, de nagyon jó lett a búcsúalbum is, így inkább erről írnék, mert a City túl nyilvánvaló lenne.
Aminek köszönhetően a leginkább megszerettem az együttest, az Devin hangja. Ezer közül felismerhető, a magas sikolyoktól az üvöltéseken át a hörgésig minden regiszterben otthonosan mozog. Természetesen maga a zene is megfogott, amelyet indusztriális metalként aposztrofálnak, ám nem biztos, hogy be kell/lehet skatulyázni a bandát; egy nagy fémolvasztó-tégellyel állunk szemben, amelyből a különböző stílusok színe-java hömpölyög elő.
A Decimator számmal indul a lemez: középtempós dal, amely a vége felé begyorsul. A jó kezdés után még jobb folytatás a You Suck, ami szinte legyalulja az ember agyát. Szélvész-gyorsan száguld a dal, és hát a szövege… egy igazi középső ujjas beintés: „Hell yeah, you fucking suck!” – üvölti a kórus a refrénben. Kitűnő zenei háttér egy ház bontásához.
Közismert Townsend szókimondása, ami nemcsak a You Suck-ban, hanem az egész albumon is megmutatkozik. Az Antiproduct egy visszafogottabb tempójú dal, Devin itt kezdi megmutatni kiváló énekhangját, ám vokális teljesítménye még nem itt csúcsosodik ki. A következő számban, a Monument-ben már a hamisíthatatlan townsend-i magasak is előkerülnek, de maga a dal egy érdekes ritmikájú tétel.
Ezután érkezik az album egyik csúcsa, a Wrong Side, ami egy gyors tétel, Devin változatos és egyben teljesen egyedi énekével; a dalra Gene Hoglan mesteri dobolása, a remek gitárszólók és a nagy ívű refrén teszi fel a koronát. Egyébként a hangzás is nagyon rendben van, jól és tisztán szól minden hangszer, de azt hiszem, a XXI. században ez már alapkövetelmény.
A Hope egy nyugis szám, talán egy picit jellegtelen, de azért ez sem rossz. Szerintem csak egy bevezető a Far Beyond Metal című szám előtt, amely az album második csúcspontja. Már a címe is sokat elárul: ez, kérem, akkora HEAVY METAL, hogy csak pislog az ember. Minden itt van, ami egy jó metal nótához kell: remek riffek és szólók, technikás, húzós dob, kiváló verze és refrén. Olyan refrén, amely egyáltalán nem szokványos, de rögtön megragad a fülben. És persze a magas itt is „beüt”; Devin elképesztő dolgokat művel ebben a számban, akárhányszor meg tudom hallgatni („Don’t you fuck with METAL”).
(Egyébként Devin Steve Vai mellett kezdte a pályafutását, mint énekes. Azt hiszem, Vai már akkor nagyon jól tudta, mire képes ez az ember.)
A katartikus élmény után a Fucker egy pihentetőbb, középtempós nóta, újra csak Devin zseniális hangjával, majd az Almost Again az elszállós témáival „kenyerezi le” a hallgatót, és így érkezünk el a Plyophony (ez csak egy rövid dal, mondhatni, bevezető) és a The New Black című számokhoz, az album és egyben a SYL pályafutásának befejezéséhez. Nagy kár, mert egy kiváló metal zenekarral lettünk szegényebbek.
Leave a Reply