Erről az egykor volt skandináv csapatról csupán a legutolsó albuma kapcsán akartam szót ejteni, de természetesen az odáig vezető utat sem hagyhatjuk figyelmen kívül, már csak azért sem, mert az előzmények abszolút nem arra predesztinálták a zenekart, mint amilyen ütős produktumot végül letett az asztalra.
Az együttes – még Kingpin néven – 1985-ben, a svédországi Skövdében alakult. A glam metalt játszó csapatot az első időkben Zinny J. Zan énekes, Tim Sköld (angolosan Skold, „Tim Tim”) basszusgitáros, Harry K. Cody (eredeti nevén Harri Kemppainen) gitáros és a dobos Pekka „Stixx Galore” (később szimplán csak „Stixx”) Ollinen alkotta. Ebben a felállásban vették fel és jelentették meg 1988-ban első, Welcome to Bop City című lemezüket. A gyengébb idegzetűeknek nagyon nem ajánlom megtekintésre az akkori rózsaszín-cicanadrágos zenekari fotókat…
Nevüket még ugyanebben az évben változtatták Shotgun Messiah-ra, azzal párhuzamosan, hogy Hollywoodba költöztek szerencsét próbálni. Az Álmok Fővárosában újra felvették, és Shotgun Messiah címmel adták ki debütalbumukat, amelynek stílusa a korai ’80-as évek olyan amerikai csapatainak a muzsikáját idézte, mint a Ratt vagy a Mötley Crüe.
A frontember Zinny J. 1990-ben távozott a zenekarból, a helyét Tim Sköld vette át, a basszusgitárt pedig onnantól egy amerikai muzsikus, Bobby Lycon akasztotta a nyakába. Egy évvel később a banda második nagylemeze, a Second Coming is napvilágot látott, rajta a korai Shotgun Messiah legnagyobb slágerével, a Heartbreak Blvd-ral. Az együttes stílusa ezen csupán egy leheletnyit változott: sleaze-glam rockot játszottak, legfőbb hatásaik a Guns N’ Roses és a Faster Pussycat voltak.
Sköld-ék ezzel párhuzamosan punk rock gyökereiket sem tagadták meg. Az 1992-es I Want More EP-n a Ramones (53rd and 3rd), a The Stooges (Search and Destroy) és a New York Dolls (Babylon) dalait formálták saját képükre.
1993-ra aztán radikális változás történt a zenekar összetételében, és ezáltal a zenéjében is. Addigi társaik magukra hagyták Sköld-öt és Cody-t, akik a korlátok nélküli alkotói szabadságtól megittasodva, egy nagy ívű kanyarral az indusztriális rock/metal felségvizeire kormányozták a csapat hajóját. Visszatértek az Óhazába, és a programozó Ulf „Cybersank” Sandquist-et maguk mellé véve megalkották a Shotgun Messiah történetének sötét fénnyel ragyogó drágakövét, a Violent New Breed albumot.
Először azt akartam írni, az anyag látványosan különbözik mindattól, amit addig csináltak. Holott, ha meghallgatjuk a Second Coming-ot, ugyanazok a dallamok, témák, dalszerkezetek köszönnek róla vissza, mint két évvel későbbi „nagytestvéréről”. A már említett Heartbreak Blvd is simán felfért volna a Violent New Breed-re, ha máshogy (durvábban) szól. A különbség ugyanis szinte kizárólag a megszólalásban érhető tetten: a ’93-as lemez hangzását iparosították, az ének és a gitár is torzítva szólal meg, a basszus vastagon, fémesen pendül, a ritmusokat számítógépes programokkal tették teltebbé, lüktetőbbé. Mint egy gépezet, egy monstrum, amelynek nagyobb alkatrészei egymástól függetlenül, ám egymással harmóniában mozognak, lendületesen, megállíthatatlanul.
Az anyag a dallamoknak, a különböző tempójú számoknak és a különleges gépi effekteknek köszönhetően rendkívül változatos. Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy az ilyen típusú muzsikára csak egy szűkebb közönségréteg nyitott, ráadásul a csapat addigi rajongói sem feltétlenül fogadták üdvrivalgással a váltást. Persze lehet, hogy legalább ugyanennyien váltak újonnan a Vadászfegyveres Messiás követőivé. Mindenesetre nem feltétlenül egy ilyen anyag jelenti a mainstream siker előszobáját.
A lemez 12 dala között egyetlen tölteléknótát sem találunk. Mondhatnám, hogy az Enemy in Me–Rain–Jihad–Sex négyese az abszolút kedvencem, de akkor mit mondjak az I’m a Gun-ról, az Overkill-ről vagy a Come In Peace-ről, amelyek szintén kitűnően sikerült darabok? Lassan negyedszázada hallgatom ezt az lemezt, és máig nem sikerült megunnom.
A kis híján háromnegyed órás anyagot a stockholmi Atlantis stúdióban rögzítették, és a keverésre is a svéd fővárosban került sor. Az 1993 szeptemberének legvégén megjelent Violent New Breed-et a Relativity Records gondozta. Sköld-ék – egy ritmus- és egy basszusgitárost, valamint egy dobost maguk mellé véve – még ebben az évben turnéra indultak az anyaggal. A koncertek befejeztével pedig művészi nézetkülönbségekre hivatkozva feloszlottak.
A zenekar története ezzel, úgy tűnik, lezárult, bár 2012-ben az eredeti felállás énekese, Zinny J. Zan és dobosa, Stixx – ismeretlen muzsikusokkal – újra összehozták a Shotgun Messiah-t, hogy koncertekkel ünnepeljék a Welcome to Bop City megjelenésének 25. évfordulóját. A turnéról 2016 májusában egy koncertalbum is megjelent. Ez azonban már nem az a banda, amelyik az egykori debütalbumot jegyezte. Sköld és Cody nélkül (nem jogilag, hanem zeneileg) nem lehet Shotgun Messiah-nak nevezni a csapatot.
S hogy mi történt azóta a főkolomposokkal? A gitáros Harry K. Cody együtt játszott a Saigon Kick-énekes Matt Kramer-rel a rövid életű Coma zenekarban. 2004-ben pedig Tom Waits-szel dolgozott együtt annak Real Gone című albumán, amin gitár- és bendzsójátéka hallható.
A médiának köszönhetően sokkal pontosabban nyomon követhettük a számos hangszeren játszó Tim Sköld pályafutását. Miután 1996-ban megjelentette Skold című szólóalbumát, olyan csapatokban fordult meg, mint a KMFDM, vagy a Marilyn Manson. Utóbbi zenekarnak – a basszusgitáros Twiggy Ramirez távollétében – 2002 és 2008 között volt tagja, és két Manson-sorlemez, a The Golden Age of Grotesque és az Eat Me, Drink Me stáblistáján olvasható a neve. Az ő színeváltozásai egyébként egy külön cikket is megérnének, ami azonban vitathatatlan, az dalszerzői és előadói talentuma.
Véget ért, mielőtt úgy igazán elkezdődött volna: számos történetről mondható el ugyanez. Kár, hogy a Shotgun Messiah-é is ezek közé tartozik. Izgalmas elképzelni, milyen lehetett volna a Violent New Breed-et követő albumuk…
Leave a Reply