Amikor a floridai metal színtér kerül szóba, mindenki a death metal bandákra asszociál, lévén e durva, brutális irányzatnak az Amerikai Egyesült Államok délkeleti államából származó képviselői óriási hatással voltak az egyetemes, főként az extrém metal mozgalomra. Komoly előzményei voltak mindennek, hiszen korántsem a death metal csapatok tűntek fel elsőként Floridában, hanem a power és a thrash metal olyan előfutárai, később meghatározó zenekarai, mint például a Nasty Savage, a Siren vagy a Savatage. Más kérdés, hogy a kultikus státusznál többre nem futotta nekik, semmiképpen sem a népszerű, trendi együttesek táborába tartoztak, de az vitathatatlan, hogy ott bábáskodtak mindkét műfaj világra jövetelénél.
A Savatage-t – a Tower, a Black Diamond és az Alien romjain – 1979-ben hozta össze Jon Oliva énekes és testvére, Criss Oliva (R. I. P.) gitáros, akkor még Avatar név alatt. (Sőt ezekben a korai időkben néha Metropolis-ként is működtek). Egy évvel később csatlakozott hozzájuk Steve Wacholz dobos, akit hivatalosan az Alien-be hívtak, így az eredetileg ekkor ott még dobosként és basszusgitárosként is tevékenykedő Jon került a mikrofon mögé. Ekkor aggatta Jon az ütősre a „Doctor Hardware Killdrums” becenevet, utalva ezzel Steve kemény, feszes játékára.
Ebben a trió felállásban kezdtek el koncertezni Tampában, illetve Clearwater környékén, majd 1981-ben Keith „Thumper” Collins basszusgitáros (ex-Solar) belépésével lett teljes a tagság, Jon pedig – letéve a bőgőt – így már csak az énekre koncentrálhatott. A kvartett két dalt (Rock Me, Minus Love) rögzített a 95YNF rádióállomás által finanszírozott The YNF Pirate Tape válogatáshoz (az anyagot a K-Mart parkolójában adott koncerttel népszerűsítették), illetve kiadta a Living for the Night demót, valamint a City Beneath the Surface EP-t, mindkettőt 1983-ban. Közben szerzői jogi okokból Savatage-re kellett változtatniuk a nevüket, amely kifejezés a Savage és Avatar szavak kombinációja volt, és Criss Oliva barátnőjétől, későbbi feleségétől, Dawn Hopkins-tól származott.
Már Savatage-ként jelentettek meg még egy demót, majd bevonultak a Morrisound stúdióba, hogy rögzítsék debütáló nagylemezüket. A felvételek 1982-ben fejeződtek be, az összköltségvetés mindössze 2500 dollár volt, az album pedig Sirens címmel – az USA-ban 1983 áprilisában, az Egyesült Királyságban ugyanazon év novemberében – jelent meg a Par Records égisze alatt. (Bonyolult a kiadói háttér, mert a zenekar a korong producere, Dan Johnson kiadójával, a Combat-tel kötött szerződést).
A lényeg, hogy a banda magas fordulatszámra kapcsolt, a Sirenst 1984-ben a The Dungeons Are Calling EP, 1985-ben pedig második albumuk, a már az Atlantic által gondozott Power of the Night követte. (Jon Oliva állítása szerint mindkét kiadványt egy-egy nap alatt vették fel és keverték. Ugyan a lemez jó kritikákban részesült, az eladási eredmények nem váltották be a hozzá fűzött reményeket. Az Atlantic felajánlotta, hogy videót készít a Hard for Love-ra, abban az esetben, ha azt átnevezik Hot for Love-ra, de a zenekar nem fogadta el a feltételt, így a videó nem készült el. Ekkor indult viszont el a Savatage első turnéjára.
Véleményem szerint két kifejezetten erős, az amerikai power metal előfutárának tekinthető, és mára klasszikussá vált korong után mind személyi fronton, mind zeneileg komoly változások történtek a zenekarnál, úgymond kisiklott a szerelvény. Egyrészt Keith Collinst Johnny Lee Middleton váltotta, másrészt az 1986 júniusában, Stephan Galfas produceri közreműködésével megjelent Fight for the Rock album – szakítva a power metallal – refréncentrikus, slágeresre formált hard rock dalokat tartalmazott. Az anyag kivágta a biztosítékot a rajongóknál, óriási csalódást okozva számukra. Jon Oliva ekkortájt kezdett más előadók (például John Waite) számára pop-rock dalokat írni, így a lemezre is felhasználtak ezekből néhányat, és ez a váratlan irányváltás megkérdőjelezte a zenekar hitelességét, valamint lerombolta az együttes korábbi arculatát, hírnevét. Az albumot nemcsak a rajongók, hanem a kritikusok is negatív szavakkal illették, ezért Jon Oliva alkohol és drogok segítségével próbálta meg feldolgozni a kudarcot. Maga a csapat is mélypontnak tekinti a kiadványt (egymás között csak Fight for the Nightmare-ként emlegették), és természetesen a Metallica-val, a Kiss-szel és Európában a Motörhead-del közös turnék sem mentették meg a bukástól az albumot, amelynek siralmasak voltak az eladási eredményei.
Eme őrült tempó ellenére (három év – három lemez) sem vonult vissza a banda, nem temették magukat a csalódásba, hanem nekiálltak megírni következő, sorrendben negyedik alkotásukat. Meggyőződésem, hogy az együttes tanult a múltban elkövetett hibákból, mert a Hall of the Mountain King nem csak az előző anyagot verte kenterbe, hanem túlmutatott mindenen, ami addig Savatage/Avatar név alatt látott napvilágot. Alaposan felszívták magukat, egy alapos vérfrissítésen estek át.
A megváltozott irányvonal kialakításában a producer, a Motörhead-turnén megismert Paul O’Neill szerzett elévülhetetlen érdemeket, aki a zeneszerzésbe is beleszólt, amelynek eredményeként szimfonikus elemek, összetettebb dalszerkezetek kerültek a zenekar repertoárjába. Ettől a ponttól O’Neill tulajdonképpen a Savatage (majd a Trans-Siberian Orchestra) úgymond házi producere lett, ezzel a koronggal téve le névjegyét a szakmában. A címről (amely In the Hall of the Mountain King-ként is ismert) azt érdemes tudni, hogy a norvég Edvard Griegnek is van egy ilyen, 1867-ben íródott nagyzenekari darabja.
Tördelt, rétegzett tempókkal kezdődik az album a 24 Hours Ago-val, mintegy jelezve, hogy senki ne számítson a Fight for the Rock kommersz, dallamos világára. Keményen, húzósan dörrennek meg Johnny Lee Middleton és Steve Wachholz ritmusai, hasítanak Criss Oliva riffjei, Jon Oliva pedig határozottabban, karakteresebben énekel, mint korábban. A középtempós dal nagyjából harmadik percében belépnek Johnny Lee Middleton futamai, a zenekar pedig vált, majd egy gyors rész beiktatásával fejezik be. A zenekar nem árul zsákbamacskát, nyomasztó, sötét hangulat járja át a felvételt, és ezt a tendenciát követi a sejtelmesen induló Beyond the Doors of the Dark, valamint a picit könnyedebb Legions is. A Strange Ways valamelyest visszautal az előző anyag dallamos világára, az első három számhoz képest sokkal szellősebb, illetve lazábban hangszerelt, a dal végén pedig Jon – Paul O’Neill kapcsolatainak köszönhetően – Ray Gillen-nel (R.I.P., ex-Black Sabbath, ex-Badlands) énekel duettet.
A szimfonikus irányba történt elmozdulás legelső megnyilvánulása az ezt követő, Grieg fentebb említett művének Peer Gynt szvitjéből származó Prelude To Madness című tétel, amelynek az elején hallható gitáros-billentyűs intrót (Mars, The Bringer of War) Gustav Holst A bolygók című szvitjéből emelték át, és ebből bontakozik ki a csúcspont, minden power metal dalok és a Savatage-életmű egyik legnagyobbika, a címadó tétel. A drámai felépítésű, nagyívű, katartikus hatást kiváltó darab egymaga viszi el a hátán az albumot, Jon óriásit énekel benne, nem véletlenül lett a zenekar védjegye és legzseniálisabb nótája.
A Strange Wings-hez hasonlóan a The Price You Pay is a lemez könnyed, dallamos szerzeményei közé tartozik, ezután viszont rálépnek a gázpedálra, és a thrash-es intenzitású White Whitch-csel a korong leggyorsabb tételét prezentálják. Újdonságot jelentett a rövid, akusztikus, instrumentális Last Dawn, a Devastation-nel pedig véget ér a csoda, a megismételhetetlen mestermű. A banda első ízben készített videoklipeket, a Hall of the Mountain King-hez és a 24 Hours Ago-hoz. A Record Plant stúdióban rögzített és kevert anyag telt, vaskos hangzása, illetve a Gary Smith által festett borító (az ő nevéhez fűződnek Criss festékszóró pisztolyhoz hasonlító gitárjai) teszi fel a koronát az albumra, egyben minden idők legfantasztikusabb, legjobb power metal alkotásává téve a produkciót.
Mind a szakma, mind a fanatikusok részéről egyöntetű siker fogadta a lemezt, a Savatage „megtért”, és innentől kezdve már le sem tértek a kijelölt útvonalról. 1988-ban a Megadeth-tel, illetve Dio-val turnéztak az Államokban, a korong pedig a Billboard Top 200-as listájának 116. pozíciójáig kúszott fel. Úgy gondolom, nem érdemes részletesen belemenni a folytatásba, amely mindenki előtt ismert, maradjunk annyiban, hogy egy páratlan és méltatlanul alulértékelt zenekar pályafutása ért véget 2001-ben a Poets And Madmen-nel. Noha 2014-től újra aktívak, és szórványosan koncerteznek is, lemezeket most már nem hiszem, hogy várhatunk tőlük. Egy azonban teljesen biztos: hogy a Savatage munkáságának és a power metal műfajának csúcsa, megkerülhetetlen klasszikusa a Hall of the Mountain King.
Leave a Reply