KETTŐ AZ EGYBEN

Sanctuary: Inception (2017)

Még mielőtt a csapat fanatikusai és a power metal rajongók örömujjongásba kezdenének, hogy új Sanctuary lemez jelent meg a három évvel ezelőtti The Year the Sun Died-ot követően, elárulom, hogy nem, ez nem egy új album, hanem egy válogatás, amely a klasszikus Refuge Denied megjelenése előtt rögzített demókat és a ’86-os, kétszámos demót tartalmazza. Értelemszerűen átkeverve, izmos, mai megszólalással tálalva, amely munkálatokat Chris „Zeuss” Harris (ő dolgozott a The Year… lemezen is) végezte. Ugyanolyan csemege, kuriózum, mint a Cynic-kompiláció, tehát a hívőknek egyértelműen kötelező a korong begyűjtése. Kizárólag üdvözölni tudom, hogy a csapat (ha jól tudom, Warrel Dane) előbányászta és közkincsé tette, tétette a felvételeket.

A zenekar 1985-ben, Seattle-ben jött létre Warrel Dane énekes (ezt megelőzően a Serpent’s Knight tagja volt), Lenny Rutledge és Sean Blosl gitárosok (ők unokatestvérek), Jim Sheppard basszusgitáros, valamint Dave Budbill dobos jóvoltából. 1986-ban egy kétszámos demóval mutatkoztak be, ekkor és nem más figyelt fel rájuk, mint a Megadeth-főnök Dave Mustaine, aki aztán a Refuge Denied producere is lett. (Ennek a sztorija pedig a következő: Lenny, Jim és Warrel 1986-ban elmentek egy King Diamond koncertre, amelyen a Megadeth volt az előzenekar. Mustaine-t sikerült lecsalniuk egy garázsba, ahol egy kocsiban meghallgatta a demót, ami tetszett neki, így ő lett a producerük). A mostani anyag ezt a két felvételt (Dream of the Incubus, I Am Insane), valamint hét, a Refuge Denied-ra felkerült dalt tartalmaz.

A csapat muzsikájának első számú védjegyei a hosszú, szőke hajú énekes falzettjei, amelyektől valakinek vagy feláll a szőr a hátán, vagy feltétel nélkül imádja. Warrel konkrétan a King Diamond-féle iskola lelkes tanulója és hívője; sosem tagadta, hogy komoly hatással volt rá a Mercyful Fate. A Sanctuary az amerikai és az egyetemes power metal mezőny egyik legjobb együttese, számomra egy ligában fociznak a korai Savatage-dzsel és a Vicious Rumors-szal. Muzsikájukban kiválóan ötvözték a thrash metal brutalitását, nyersességét a Judas Priest ihlette ikergitáros, klasszikus heavy metal témákkal, valamint a Mercyful Fate agyafúrtságával, de kevésbé komplex megközelítésben, amelyhez óriási dallamokat és egyfajta epikus, drámai jelleget adtak hozzá.

Annak ellenére, hogy Warrel Dane gyakorlatilag a nóták 90 százalékában sikoltozik, és csillárrepesztő hangon adja elő a dalokat, az olyan tételek, mint a Soldiers of Steel, az Ascension to Destiny, a Battle Angels, a demón nem, de a debütáló korongon szereplő Sanctuary és Terminated Force, vagy az űber etalon Die for My Sins mérföldkövek, kalsszikusok a metal zenében. Parádés és fantasztikus a Sean Blosl/Lenny Rutledge duó riffelése, szólózása, a Jim Sheppard/Dave Budbill alkotta ritmusszekció pedig precízen, erőteljesen, ötletesen alapozik. A borító a Refuge Denied grafikáját idézi, arra utal.

A zenekar hétéves fennállása alatt két albumot (ezek megjelenése között az Epic/CBS két split anyagot is kiadott, Interchords – Word And Music /a Fifth Angel-lel közös kiadvány/, illetve Megahurtz /ezen a Riot V-val, a Fifth Angel-lel és a Slammin’ Watusis-szal osztoznak/ címmel) és egy EP-t jelentettek meg, de a grunge berobbanása sajnos őket is jégre tette.

Köztudott, hogy Warrel és Jim 2011-ig a Nevermore soraiban folytatta pályafutását, egy még szigorúbb, súlyosabb, komplexebb zenei vonalat képviselve, míg a többiek semmi említésre méltót sem csináltak. Nagyon remélem, hogy – Jim Sheppard betegsége ellenére – visszatérésük nem tiszavirág életű lesz, és hamarosan egy vadonatúj dalokkal teli Sanctuary-lemezt vehetünk a kezeink közé.

*

Sanctuary: Refuge Denied  (1988)

Ha már a Century Media volt olyan „jó fej”, hogy megjelentette a zenekar demóit, úgy gondolom, a Sanctuary debütáló lemezéről is érdemes megemlékezni. Már csak azért is, mert esetükben, pályafutásukat illetően sokkal több szó esik a szintén zseniális Into The Mirror Black-ről (1990), míg a Refuge Denied kevesebbszer kerül szóba. Pedig alapvető, óriási klasszikus.

Gondolom, sokat nyomott a latban, illetve sokat segített a bandának, hogy a korong producere Dave Mustaine volt. (Megjegyzem, a felvételeket az a Keith Rawls finanszírozta, aki hamarosan a banda menedzsere lett, és akinek több kiadóval történt konzultáció után az Epic-hez sikerült leszerződtetnie a csapatot). Nem tudom, hogy a felvételek, a munkálatok folyamán milyen formában volt Mustaine, egy biztos, nagyon jó munkát végzett, a hangzást illetően szó nem érheti a ház elejét. A seattle-i Steve Lawson stúdióban rögzített (állítólag Warrel Dane megsérült a felvételek alatt, de ennek a tényét a Sweden Rock Magazine-nak adott interjújában – 2014./8. szám – tagadta) és a renói (Nevada, USA) Granny’s House-ban, illetve a Los Angeles-i Village Recorder-ben kevert anyag töményen, vaskosan szól: pengeélesek Sean Blosl és Lenny Rutledge gitárjai, valamint Jim Sheppard dohogó basszusfutamai is gyönyörűen hallatszanak.

Mindez azonban nagyon kevés lenne önmagában, hiszen kiváló dalok hiányában az együttes a hajára kenhette volna a végeredményt. Itt ellenben erről szó sincs, a kilenc tétel hibátlan, mi több, zseniális. Warrel Dane énekes hangjából, illetve a szerzemények struktúrájából kifolyólag a Judas Priest és a Mercyful Fate hatása tükröződik; jobban mondva a Sanctuary a két csapat között félúton helyezkedik el, ami annyit jelent, hogy valamelyest komplexebbek a Priest-nél, de a témák nem olyan összetettek, nyakatekertek, mint a dán csodacsapat esetében.

Roppant súlyosak a felvételek (a nyitó Battle Angels kapásból megadja az alaphangulatot), amelyeket Warrel előadása révén egyfajta drámai megközelítés, letargikus, szomorú hangulat sző át, ahogy azt többek között a Veil of Disguise is kiválóan példázza. Warrel hangterjedelme, énekének jellege egy az egyben Rob Halfordot, illetve King Diamondot idézi; falzettjei, sikolyai „életveszélyesek”, és hangszínét, témáit ugyanúgy variálja, ahogy a Gyémánt Király. Nem lehet eleget dicsérni az énekest (a hangszeres szekciót nemkülönben), aki ezen a korongon (is) bizonyította, hogy kategóriájának egyik legnagyobb ásza, tehetsége.

A fentebb említett hatásokon túlmenően egy csipetnyi thrash metalt is adagolnak a szerzeményekhez, ami mindenekelőtt a zakatoló riffeken és ritmusokon alapuló, a Screaming For Vengeance-korszakos Judas Priest-et is megidéző Die for My Sins-ben és a The Third War-ban érhető tetten. A Die for My Sins-t külön is ki kell emelnem, mert egyrészt dallamai révén azonnal rögzül a fülekben, másrészt pedig mind a zenekar, mind az egyetemes heavy metal történet egyik leghatalmasabb nótája.

Dane-ék komoly jelentőséget tulajdonítanak az akusztikus témák csatasorba állításának, amelyek által fokozzák a fentebb említett drámai, lehangoló hatást (például Termination Force, Sanctuary, Veil of Disguise). A dalokban a középtempók dominanciája érvényesül, ahol pedig lassú, málházós témák hallhatók (például Termination Force, Ascension to Destiny), azok a részek az epikus doom metaltól sem állnak messze. A zenekar szinte folyamatos feszültség alatt tartja a hallgatót; az embernek olyan érzése támad a lemez hallgatása közben, mintha egy időzített bomba ketyegne, amely bármelyik pillanatban robbanhat. Ők azonban nem robbantanak, hanem végig szinten tartják a ránk nehezedő nyomást.

A Jefferson Airplane-től feldolgozott White Rabbit-ről nem tudok nyilatkozni, lévén, hogy nem ismerem az eredeti verziót, míg a Soldiers ff Steel az 1983-as The Keep című film témáján alapul. Az összes dalt Warrel Dane és Lenny Rutledge jegyezte, ez alól csak a Battle Angels kivétel, mert azt Dane és Sean Blosl követte el, a Termination Force-hoz pedig ötleteivel Jim Sheppard is hozzájárult.

Az Inception-nál már kifejtettem, hogyan alakult ezt követően a csapat pályafutása, és mi a helyzet velük manapság, így ehelyütt erre nem térek ki. Azzal zárom mondandómat, hogy a Refuge Denied a power metal stílus egyik megkerülhetetlen alapköve.