Legyünk őszinték: ma már korántsem jelent olyan izgalmat egy új Obituary album megjelenése, mint a hőskorban, a ’90-es évek elején, az azonban vitathatatlan, hogy az 1984-ben Executioner-ként, majd nevét egy bostoni illetőségű zenekar miatt 1986-ban Xecutioner-re változtatva, Brandonból elindult gárda (az Obituary-t 1988 óta használják) a death metal egyik vezérhajója lett. A Slowly We Rot–Cause of Death–The End Complete trió a műfaj kikezdhetetlen klasszikusai, mestermunkái. Harmadik albumuk nemcsak a legsikeresebb lemezük, hanem a Roadrunner legtöbb példányszámban értékesített kiadványa is, a tengerentúlon annak idején 100 ezer példány talált belőle gazdára, míg világszerte több mint negyedmillió. Ráadásul az új logóval díszített pólóminták is a kiadó legkurrensebb árucikkei voltak annak idején.
Még a World Demise (1994) is jól sikerült, azonban a Back From the Dead-től (1997) mintha elfogyott volna a puskapor. Ezt követően nyolc hosszú évre visszavonultak, mert a tagok egyéb prioritásokat részesítettek előnyben (családalapítás, biztos munkahelyek stb.), a Frozen in Time (2005) óta viszont ismét friss lendülettel dolgoznak. Az is természetes, hogy klasszikus lemezeik színvonalát nem ostromolják, nem szorongatják meg új alkotásaik, de megbízhatóan teljesítenek, mindig hozzák a tőlük elvárt és megszokott formát, színvonalhullámzással nem lehet őket megvádolni. Tagcserék, komoly jövés-menés sosem jellemezte a csapatot, a Trevor Peres gitáros, Donald Tardy dobos és bátyja, John Tardy énekes alkotta tengelyhez hét évvel ezelőtt csatlakozott a veterán Terry Butler basszusgitáros (ex-Death, Massacre, Six Feet Under, jelenleg Denial Fiend), de Kenny Andrews gitáros (ex-Azrael, Pain Principle) is már öt éve van velük.
Amennyiben nem tévedek, idei, sorrendben tízedik, szimplán a zenekar nevével ellátott korongjuk közösségi finanszírozás segítségével készült el. Immár több mint három évtizedes pályafutásuk alatt mindösszesen három kiadó „alkalmazásában” álltak: megfordultak a Roadrunner-nél (a Frozen in Time-ig), a Candlelight-nál, három éve pedig (az Inked in Blood-tól) a Relapse-nél dolgoznak. A hazai, tampai stúdiójukban rögzített anyag 36 és fél perces játékideje egyfajta „vissza a gyökerekhez” jelleget sugall, amely megállapítás a lemez végighallgatása után abszolút létjogosultságot nyer.
Két gyors tétellel (Brave, Sentence Day) – amolyan Slowly We Rot–Find the Arise–Back to One szerűen – indul a korong, viszont ezután lelépnek a gázpedálról, lassítanak a tempón és a gyors részek már vissza sem térnek. A szerzemények minden olyan eszközt, erényt, megoldást felvonultatnak, amelyek a csapat védjegyeivé váltak az évek folyamán. A döngölésektől kezdve (A Lesson in Vengeance) a középtempókon át (End It Know, Kneel Before Me) a doomos részekig (Straight to Hell) terjed a skála, és mindezeket a rájuk jellemző groove-okkal itatják át. Maximális és precíz egyéni teljesítmények tolmácsolásában prezentálják nekünk aktuális dalcsokrukat: kellemesen masszíroznak, gőzmozdonyként húznak Terry Butler (remekül hallatszanak az őrlő basszusfutamok) és Donald Tardy ritmusai, fület gyönyörködtető szólókat penget Kenny Andrews, Trevor Peres hozza az ólomsúlyos ritmusgitártémákat, John Tardy pedig jellegzetes hörgését produkálja.
Régebben egy interjúban az énekes elárulta, hogy a korai években az Obituary szövegeiben alapvetően nem volt semmiféle üzenet, csak néhány random szó és kijelentés a halálról, illetve szimpla hörgés. „Megfelelő” szövegeket csak a The End Complete-től kezdett el írni, többnyire kitalált dolgokat, amelyeket nem kell komolyan venni. Durva előadásmódja ellenére a szövegek abszolút érthetők, hangja az évek elteltével sem kopott meg.
Nincs mit ragozni, ez egy jó lemez, amolyan standard Obituary, váratlan fordulatoktól, meglepetésektől, kísérletezéstől mentesen. Természetesen nem a korai munkák nívója – ez eleve el sem várható már tőlük –, de a mai dömpingből magasan kiemelkedik. Profi munka.
Leave a Reply