Nocturnus: The Key (1990)

Réges-régen, a kazettakorszakban történt az eset, hogy valamelyik thrash/death együttes műsoros kazijának a köszönetnyilvánítás részét olvasgatva rábukkantam a Nocturnus nevére. Gondoltam, ez a zenekar sem lehet egy bárgyú banda, és ezért mindenképpen meg akartam szerezni a lemezüket, de bármelyik hanglemezboltban érdeklődtem felőlük, nem ismerték még őket. Aztán egyszer csak felbukkant a The Key debütalbum, amelyet pozitív kritikával illettek a szaklapok, és én habzó szájjal rohanva gyorsan fel is vetettem Béla bácsival a Viking Metal-ban.

Milyen fura az élet, hogy pont azon a napon került ki a Rattle Inc. oldalára a Feszültség fanzine 3. száma, amikor elkezdtem írni ezt az ismertetőt. Mert ebben a kiadványban írt lemezkritikát Sancho a Nocturnusról (vicces, hogy holland zenekarként említette, pedig amerikai). Nincsenek véletlenek, ennek így kellett történnie. És higgyétek el, már előtte egy héttel eldöntöttem, hogy írok az albumról, valamint azt sem tudtam, hogy fel lesz téve a Feszültség digitalizálva.

Viszont sajnálom, hogy ebbe a rovatba került ez az album/zenekar, mert sokkal többet érdemeltek volna. A bandát Mike Browning (dob/ének) és Sterling Von Scarborough (basszusgitár) alapította, akik a Morbid Angel-ből lettek kiebrudalva. Őket sem kerülhette el a sorozatos tagcsere, mire két demó után eljutottak a bemutatkozó lemezig: a The Key albumot végül Browning mellett Mike Davis és Sean McNennery (gitárok), valamint Jeff Estes (basszus) és Louis Panzer (billentyűs) követte el (néhány dalban Kam Lee háttérvokálozik).

Mitől lett különleges ez a banda? A death metal színtér akkortájt már kezdett telítődni, egyre-másra bukkantak fel zenekarok, nagy részük kliséket puffogtatva, nulla egyéniséggel megáldva. Szokatlan volt a szintetizátor használata, amit kiválóan alkalmazott a Nocturnus; véres, belezős szövegeket sem dobtak be, helyette sci-fi témákkal töltötték meg a dalokat, ráadásul az album második fele egybefüggő történet. Ezek a tényezők már sejtetni vélték, hogy nem egy átlagos death metal lemezzel állunk szemben.

A szintetizátor különleges hangulatot adott a számoknak, már az album első dalának (Lake of Fire) a bevezetője is olyan, mint egy sci-fi film aláfestő zenéje. A nótákból jól kihallatszanak a billentyűs témák, nem tűnnek el a gitárok sűrűjében, de nem is tolakodnak előre, csak kellőképpen színesítik a dalokat.

A sikerhez természetesen ötletes, jó dalokra is szükség van, amelyekkel szerencsére szintén rendelkezett a Nocturnus. Rendkívül komplex és változatos témákkal pakolták tele a nótákat, ami akkoriban csak néhány death metal bandára volt jellemző (pl. Death, Atheist). Rengeteg a gitárszóló, de egyik sem öncélú villogás, jól díszítik és emlékezetessé teszik a dalokat. Mike Browning sem szimplán kalapál, hanem sűrűn váltogatja az ütemeket, s teszi ezt úgy, hogy közben megmarad a számok húzóssága.

Az ének nem annyira durva hörgés, de azért kellően agresszív, és felbukkan néhány (néha érdekes) refrén is, ami még inkább egyénivé tette az együttest (szokatlan, de pazar például a Neolithic című szám). Akkoriban ez sem volt tipikus death metal jegy.

Az album felvétele a Morrisound stúdióban készült Tom Morris irányítása alatt, ami akkoriban a durva zenék fellegvárának számított. A hangzás nem is lehetett más, mint kiváló, de nem tucat.

Két évre rá jött ki a Thresolds album (ezen Dan Izzo énekel és Chris Anderson basszusozik), folytatva a megkezdett utat, a korábban megszokott színvonalon. Aztán elindult a banda a lejtőn: kirúgták Mike Browningot, a harmadik lemezt ugyan elkezdték írni, de nem jelent meg, viszont 1993-ban kijött egy EP (két dallal), majd hosszú szünet után megjelent a harmadik nagylemez (Ethereal Tomb, 2000), amely már meg sem közelítette elődei színvonalát, ezt követően viszont eltűnt a zenekar. Jelent ugyan meg újrakiadás a két korai demóval megspékelve, és egy koncert DVD is, de sajnos azóta sem ad életjelet magáról az együttes.