A zenekart és konkrétan ezt az albumot Tóth Zoli kollégám ajánlotta a figyelmembe. Már az első szám hallgatásakor megfogott a modern hangzású, ütős, nyugati típusú metálnak, valamint a keleti dallamoknak, ritmusoknak és hangszereknek az az ellenállhatatlan elegye, amelyből eddig inkább csak mutatóba kaptunk egyes amerikai és európai heavy/power bandák albumain.
A Myrath azonban tunéziai illetőségű csapat, s bár példaképei angolszász területen keresendők, a tradíció a vérükben van, és küldetésüknek tekintik az arab zenei világ és a kemény muzsikák szintézisének megvalósítását. (Az együttes nevének jelentése is „küldetés”, és legutóbbi, 2016-os albumuk is ezt a címet – Legacy – viseli.)
A zenekar 2001-ben alakult, akkor még X-Tazy néven, amit öt évvel később változtattak Myrath-ra. Címkéjük szerint progresszív/power metált játszanak, amelyet népzenével fűszereznek. Sokat elárul róluk, hogy 2003-2005 között kizárólag Symphony X feldolgozásokat játszottak, ugyanakkor azt gondolom, muzsikájuk közelebb áll a power, mint a progresszív vonalhoz, nálam ennek az albumnak például közvetlenül a Kamelot The Fourth Legacy-ja mellett van a helye a polcon.
Sőt, továbbmegyek, a Tales of the Sands nemcsak elsőre, de többedik hallgatásra is a Kamelot legjobb pillanatait juttatja eszembe. Az énekes, Zaher Zorgati hangja viszont nem Roy Khan-ét, még csak nem is a Symphony X-es Russell Allen-ét idézi, orgánuma azokénál testesebb, ércesebb, mélyebb – férfiasabb. Zavarba ejt, de az általam ismert torkok közül nem tudok hozzá hasonlót említeni; ha ti igen, szívesen veszem a megfejtést.
A csapat már jó ideje nem a kezdő ligában játszik: 2006-ban Robert Plant előzenekaraként több mint 7 ezres közönség előtt léptek fel. A Tales of the Sands a harmadik nagylemezük, amelynek megjelenését követően négy kontinensen turnéztak, olyan világhírességek társaságában, mint a Dream Theater, a HIM, a W.A.S.P. vagy Tarja Turunen. Két évvel később a jó nevű amerikai és európai ProgPower fesztiválok műsorrendjében is előkelő helyen szerepeltek; tavaly a Symphony X európai turnéjának állomásain melegítették be a közönséget; Zorgati pedig a legújabb, most április végén megjelenő Ayreon konceptalbumra, a The Source-ra is meghívást kapott, és énekelte fel a pap szerepéhez írt dalokat, dalrészleteket.
De térjünk vissza a szóban forgó anyagra, amelyet a már említett vokalista mellett a gitáros Malek Ben Arbia, a basszusgitáros Anis Jouini, a billentyűs Elyes Bouchoucha és a dobos Piwee Desfray összetételű alapcsapat, valamint három hegedűs játszott fel.
A 45 perces korong alapvetően 10 számot tartalmaz, e mellé jön még egy-egy, az amerikai és a japán piacra szánt bónuszdal, további 10 perc játékidővel. Némi elektronikával, női énekhanggal indul a nyitó Under Siege, majd berobban a metál, vele párhuzamosan pedig megszólalnak a keleti ütősök és vonósok. Már ebben a dalban megkapjuk az első fülbemászó refrént, ahogy az is nyilvánvalóvá válik, milyen jól szól az album, illetve, hogy a súlyos hangzásért sem kell a szomszédba menniük az észak-afrikaiaknak.
A másik kedvencem a lemezről az ezt követő Braving the Seas, ha lehet, az előzőnél is fogósabb verze-dallammal és refrénnel. A Merciless Times (amire az első videoklip is készült) arab dobokkal indul, erre riffel rá a gitáros Ben Arbia, az első refrén után pedig a hegedűk is megérkeznek. A zene – mint metál – egyértelműen nyugatra húz, a dalok nyelve is angol, azonban a címadó dalban arab szöveget is hallani, és talán a keleti hatás is itt a leginkább hangsúlyos.
A Dawn Within is a jó refrénjével vesz le a lábamról. A metálos keménységet itt egy simulékonyabb énekdallam lágyítja, ráadásul mindez visszafelé is működik: a szám közepén hallható keleti ütős-basszus kiállást sivító gitárszóló söpri félre.
A billentyűs hangszer az egész lemezen rafináltan ott van a háttérben, és hol egy dal felvezetése, hol egy szólórész erejéig lép elő látványosan a reflektorfénybe. A modern és a tradicionális egymásba olvadása többek között a Wide Shut című nótában érhető tetten: a ritmika nagyon is mai, a hangszerek és a hangzás viszont századokkal korábbi időket idéznek.
Ilyen eklektikus szám a Requiem for a Goodbye is: ez a dal is elektronikával indul, amelynek szinte azonnal a lábára tapos a súlyos alapriff. A tekerős gitárszólót szintetizátoros bravúrok követik, a kemény riffelést pedig lírai zongorafutamok váltják.
A két bónuszdal közül az elsőben (Apostrophe for a Legend) nyoma sincs arabos hangszerelésnek, a Fate in Motion viszont megint csak keleti vonósokkal indul, s míg az előbbi simán felférne egy Avantasia-albumra, utóbbi számomra egy az egyben a Symphony X-et idézi.
A lemez felvételeire a franciaországi Nanterre-ben került sor, a zenekari (népzenei) részeket a tunéziai Sousse-ban rögzítették, az anyag keverését pedig Stockholmban, illetve az ugyancsak svédországi Orebro-ban végezték. Mi ez, ha nem világzene, egy igazán nemzetközi produkció?
A folytatás, a tavalyi Legacy album hasonlóan magas színvonalúra sikerült, ami alapján kijelenthető, hogy a Myrath-nak – keleti ízei okán és azoktól függetlenül is – ott a helye a műfaj legjobbjai között. A két említett album közül nekem egy hajszálnyival a Tales… tetszik jobban, így ha értékelnem kellene, nem is adhatnék rá kevesebbet 10 pontnál.
Leave a Reply