Mordred

Az újraéledt Mordred, 2014-ben

A San Francisco-i Bay Area nevéhez köthető thrash-vonalon belül talán a legdallamosabb zenét játszotta ez az 1984-ben alakult csapat. De a Mordred nem csak egy kiváló album miatt marad meg az emlékezetünkben: egy olyan kísérletbe vágtak bele, amelynek a vége akár egy világra szóló siker is lehetett volna, ám e helyett csúfos bukás lett az osztályrészük. A vájtfülűek fúziós zenének neveznék, amit csináltak: a thrasht a funk metállal ötvözték, egyes albumaikon hol idébb, hol odébb tolva a kettő közti határvonalat.

Az együttes a ’80-as, ’90-es évek fordulóján, szűk fél évtizeden belül három nagylemezt és egy EP-t jelentett meg; s míg előbbiek mindegyike markánsan különbözik a többitől, az 1992-es, hatszámos anyag amolyan se hal, se hús produktum: útkeresés, amelynek végén sikerült a lehető legrosszabb döntést meghozni.

1. FELVONÁS: FOOL’S GAME (1989)

A csapat bemutatkozó albumán hallható anyag a melodikus thrash iskolapéldája. Fülbemászó ének- és gitárdallamok, szuper riffek, csodás ikerszólók, a dalok nagy része előtt egy fél-egyperces felvezetés, amelynek témáját aztán egy teljesen más ritmus, riff váltja. Scott Holderby nem az az acélos férfitorok, hangja a magasabb régiókban mozog, de ez az anyag ettől lesz kerek egész. És persze a többiektől, Danny White és Jim Taffer gitárosok, Art Liboon basszusgitáros, valamint a dobos Gannon Hall játékától. Ezen az albumon még csupán vendégként szerepel Aaron „Pause” Vaughn, aki scratch-betéteivel színesíti a metalban megszokott ritmusképleteket. A háttérvokalisták között pedig egy igazán nagy nevet is felfedezhetünk: Chuck Billy-t, akinek hangja ezúttal szerényen beleolvad a háttérbe.

A lemez minden perce élvezetes, nem is tudnék kiemelkedően jó vagy gyenge dalokat említeni. Persze az albumot nyitó State of Mind örök kedvencem, és a lemezt záró Numb gitárszólója is óriási. Még a funkys Everyday’s Holiday és a Rick James-feldolgozás Super Freak is jó kis poénnak tűnt, ám aztán…

2. FELVONÁS: IN THIS LIFE (1991)

…két évvel később megérkezett a folytatás, és már a finoman szólva is sejtelmes (inkább kivehetetlen) borító is valami egészen mást ígért, mint elődje. Az albumot nyitó címadó nóta felvezetése, nyitó riff-je még teljesen rendben van, ám amikor Holderby beszélni kezd… mert hogy a verzékben nem énekel, sokkal inkább rappel. Ami még egyből feltűnik, hogy a basszusgitár az eddigieknél jóval markánsabban szólal meg a dalokban.

A címadó nóta és a The Strain még elmegy, de onnantól egyre nagyobb a funky aránya, egyre több a sratch – amellett, hogy a riffek, szólók is megmaradnak. A lemezpörgető Aaron Vaughn ekkor már állandó tagja a csapatnak, a gitáros Jim Taffer azonban még időben leszállt a léket kapott hajóról; a helyére James Sanguinetti érkezett.

Sikereik csúcsán, a ’80-as, ’90-es évek fordulóján

Egyrészt zseniális, amit csinálnak, másrészt az olyan dalok, mint a High Potency vagy az Esse Quam Videri, valószínűleg minden thrash-hívőnél kiveri a biztosítékot. Minden album lehet jó, ha annak hallgatjuk, ami – győzködöm magam, de az az igazság, hogy a Mordred-től nem ezt vártam második dobásként.

Az utolsó előtti Progress-ben újra thrash-ül a csapat, de az már csak olyan, mint halottnak a csók. Az utolsóként elhangzó Larger Than Life-ot nem véletlenül nem említem: a 11 számból anno készítettem magamnak egy 8 számos válogatást, és azóta is csak ezeket a dalokat hallgatom. A lemezről mindent elmond, hogy kedvenc nótám róla a Downtown, amely a Police zenekar muzsikáját juttatja eszembe, ami ugye nem igazán metal, rocknak is csak nagy jóindulattal nevezhető.

3. FELVONÁS: VISION (EP, 1992)

A csapat egy évvel később, változatlan felállásban jelentette meg egyetlen, hatszámos EP-jét, amelynek szerzeményei minden valószínűség szerint a kétségbeesett útkeresés jegyében foganhattak. A nyitó In Time metált csak mutatóban tartalmaz; el tudom képzelni, hogy sokan már itt megnyomják a lejátszó stop-gombját. A West Country Hospital esetében valamivel jobb a helyzet, bár az újra és újra felbukkanó, lágy női énekbetét nem a dal acélosságát erősíti. A The Vagrant szinte tiszta funky, a Reach mintha a grunge-dzsal kacérkodna, a szokásos scratch-es, funk-os körítéssel. A Close Minded szimplán rap, a lemezt záró címadó nóta pedig egyszerűen erőtlen, Holderby igazán ki sem ereszti benne a hangját. Szomorú búcsú, csalódottság mindkét fél (a csapat és az egykori rajongók) részéről…

4. FELVONÁS: THE NEXT ROOM (1994)

…ami a zenekar oldaláról az énekes Scott Holderby távozásában öltött testet. Az acélosabb hanggal bíró Paul Kimball váltotta őt a mikrofon mögött, viszont az új anyagnak köze nincs ahhoz a Mordred-hez, amelyet az első két lemezről megismertünk. Jelen cikk írását megelőzően újra meghallgattam (sokadszorra), és ez alkalommal is olyan volt számomra, mintha új lenne. Beskatulyázhatatlan, ugyanakkor amolyan semmilyen, seszínű zene. A funky, a scratch, a rap itt is jelen van, sőt egyes dalokban szaxofont és szájharmonikát is hallhatunk. Érthetetlen: egy csapat, amely menthetetlenül eltévedt az erdőben…

Egy 2016-os, a No Echo nevű zenei weboldalnak adott interjúban a basszusgitáros Art Liboon a következőképpen magyarázta a The Next Room után rájuk köszöntő kudarcos időszakot: „Abban az időben a dobosunk, Gannon (Hall) intézte a zenekar ügyeit. A lemez felvételei során még úgy tűnt, minden rendben van, aztán amikor európai turnéra indultunk volna az anyaggal, kiderült, hogy német rajongóinknak annyira nem jött be a lemez, hogy a küszöbön álló turnénk iránt sem mutattak érdeklődést. Egyszerűen nem voltak elővételben eladott jegyek, mire európai kiadónk, a Noise lefújta a turnét. Erre viszont mi egyetlen módon tudtunk reagálni: beintettünk nekik és feloszlottunk. A tengerentúli fellépések meghiúsulása, valamint a Gannon és a Noise illetékese között egyre növekvő feszültség 1995-ben az együttes végét jelentette.”

5. FELVONÁS: A VISSZA-VISSZATÉRŐ ZENEKAR

A Mordred 2001-ben jelentette be visszatérését. A következő évben élőben is felléptek szülővárosukban, San Francisco-ban, de az új dalok csak nem akartak megszületni. Egészen 2007-ig még koncerteztek itt-ott, majd ismét visszavonulót fújtak. 2013 októberében a csapat létrehozta saját Facebook-oldalát, ahol ismételten bejelentették újjáalakulásukat, méghozzá az In This Life lemezről ismert felállásban. Az együttes 2014-ben az Egyesült Királyságban és Írországban turnézott. A dobok mögött akkor Jeff Gomes ült. Új dalt is játszottak, The Baroness címmel, és azt a szándékukat is nyilvánosságra hozták, hogy a pontosan meg nem határozott jövőben egy új albumot is rögzítenének. Ha mérsékelten is, de kíváncsi vagyok rá…

Mordred, 2014
A cikk szerzője: Coly 903 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*