Könnyű helyzetben vagyok, amikor azt a kérdést teszik fel nekem, hogy melyik a kedvenc Manowar lemezem? Ember, hát ez! Sőt továbbmegyek: kedvenc metal albumaim között az előkelő harmadik helyet foglalja el az Unstoppable Force (Agent Steel) és a Seven Churches (Possessed) mögött.
A zenekart 1980-ban, Auburnben (New York) hozta össze Joey DeMaio basszusgitáros és Ross „The Boss” Friedman gitáros, azzal a nem titkolt céllal, hogy a lehető legagresszívebb, leghangosabb zenét játsszák. Előéletükről mindenképpen fontos tudni, hogy Joey (aki David „Rock” Feinsteinnel a Thunderben volt érdekelt) basszusgitár-technikusként, illetve a pirotechnikáért felelős szakemberként dolgozott a Black Sabbath Heaven and Hell turnéján, míg az egykori punkbanda, a The Dictators soraiban megfordult Ross akkori csapatával, a Shakin’ Streettel az előzenekar szerepét töltötte be a fent említett turnén.
A két fiatal összebarátkozott, és elhatározták, hogy zenekart alapítanak, törekvéseiket pedig a Sabbath-turné végeztével siker is koronázta. Énekesként Eric Adams, Joey egyik barátja és osztálytársa, dobosként pedig Carl Canedy (The Rods, illetve később ismert producer) csatlakozott hozzájuk, és ez a tagság vette fel azt a kétszámos demót (1981), amely a Liberty Recordszal kötött szerződést eredményezte. Bemutatkozó anyagukon a Battle Hymns-en (1982) már Donnie Hamzik ült a dobfelszerelés mögött, de ő sem maradt sokáig, mert a Defender single-t és az Into Glory Ride-ot (mindkettő 1983) már Scott Columbus (R. I. P. – 2011) játszotta fel. Ekkor szerződött a zenekar a Liberty-től a Megaforce-hoz (Angliában a Music for Nations-höz), és a legenda szerint a kontraktust a saját vérükkel írták alá. Scott-ról pedig azt nyilatkozta a banda, hogy olyan kegyetlen dobos, hogy a normál dobfelszerelést összezúzta a buli végére, így, elkerülvén a jövőben az ehhez hasonló szituációkat, rendelésre rozsdamentes acélból készítettek neki dobot.
Dalszerzés terén minden bizonnyal nagyon elkapta a fonalat a banda, mert 1984 februárjában már jött is a folytatás a Hail to England képében. Nem tudom, hogy annak idején az első két korong milyen fogadtatásban részesült, egy biztos, itt ért a csúcsra a Manowar, a lemez a „hibátlan” és a „zseniális” fogalmakkal, jelzőkkel egyenlő. Pedig a munkálatok körülményei korántsem voltak ideálisak, lévén a torontói Phase One stúdióban, Jack Richardson producer felügyelete mellett rögzített anyagot, hat nap alatt vették fel és keverték meg. Mindez azonban nem ütött ki balul, a hangzás mai füllel hallgatva is abszolút rendben van, töményen, vastagon szól az album.
A legfontosabb változás az volt, hogy szakítottak az Into Glory Ride epikus megközelítésével, és ezúttal lényegre törően, röviden, velősen vezették elő szerzeményeiket. A lemez címével Anglia előtt tisztelegtek (ekkoriban nagyon jól fogadták őket a szigetországban), az Army of the Immortals-t pedig a Manowar-fanatikusoknak ajánlották. A hét dal egy kicsivel több mint 33 percet tesz ki, valamennyi a metal műfaj abszolút etalonja, megdönthetetlen csúcsa, a zenekar legparádésabb szerzeményei.
Megítélésem szerint a banda zenei összetevői közé a fogós dallamokon és refréneken kívül a klasszikus heavy metal témák, a power metal súlyossága és a thrash metal gyorsasága tartoztak, átszőve epikus, monumentális, itt-ott drámai témákkal, hangulattal, amire a Hail to England album is kiváló példa. A szélsebes, irgalmatlan Kill with Power például a Manowar leggyorsabb, legbrutálisabb darabja, mindemellett az album egyik csúcspontja. A csapatnál az is hagyománnyá vált, hogy majd’ minden lemezükre tettek fel egy instrumentális darabot; jelen esetben ez Joey DeMaio basszusszólója, a Black Arrows képében öl testet.
Ugyancsak DeMaio basszusára építkezik az Each Dawn I Die, amelynek sötét, fenyegető, gonosz hangulata és atmoszférája valósággal megfagyasztja az emberben a vért. Köztudott és a csapat nem is titkolta, hogy ekkoriban egy kicsit belemásztak az okkultizmus/sátánizmus világába, ami az Each Dawn I Die-on kívül a záró, 9 perces Bridge of Death-ben érhető tetten. Ez a monumentális, drámai ívet leíró, lélegzetelállító eposz kizárólag a Mercyful Fate Evil-jével említhető egy lapon, méltó megkoronázása ennek a hibátlan mesterműnek.
Ami pedig a korong megjelenésének évszámát illeti, igen erős mezőnybe érkezett, mert a későbbiekben olyan lemezek jelentek meg, mint a Judas Priest-től a Defenders of the Faith (igaz, ez januárban), a Scorpions Love at First Sting-je, a Meryful Fate Don’t Break the Oath- ja, a Metallicától a Ride the Lightning vagy a Twisted Sister Stay Hungry-ja.
Ha jól belegondolunk, az idén 37. születésnapját ünneplő együttes nem követett el komoly hibákat a pályafutása során, következetesen kiálltak rajongóikért és a metal műfajért (még akkor is, ha az image-ük valahol nagyon vicces volt), semmiféle aktuális trend sem befolyásolta őket. Ízlés kérdése, hogy kinek melyik Manowar-anyag tetszik, nekem még a Fighting the World, a Kings of Metal és a Louder Than Hell a nagy kedvenceim. Értelemszerűen a Hail to England színvonalát többé már sosem érték el, maximum megközelítették vagy megpróbálták megközelíteni. Mindent összevetve, tekintélyt parancsoló karrier áll mögöttük, a szakma, a műfaj zöme példát vehetne róluk.
A Hail to England valóban az egyik legjobb lemezük. Igazi slágergyűjtemény, a jó értelemben: elsőre fogós és örökre fülbemaradó dallamok és riffek. Ami az Iron Maidennek a Run to the Hills és a Judas Priestnek a Breaking the Law, a Deep Purplenak a Smoke on the Water, az a Manowarnak a Blood of My Enemies. De a címadó és az Army of the Immortals ugyanilyen fogós Metal megaslágerek, amelyek egyszerre foglalják magukban a mindent elsöprő őserőt és az első hallásra örökre a fülekben ragadó fogós megadallamokat.
A Metal ősereje mellett a komolyzene szépsége (az európai komolyzenéből merített dallamok, illetve a címadó templomban felvett kórusa) teljesen összefér egymással, messze megelőzve a Metalt a komolyzenével keverő divathullámot (a 90-es évek végén therion, Rhapsody, Haggard, stb…).
Hol volt még 1984-ben a Bathory, a Viking Metal stílus, a Candlemass vagy a Doom Metal? De már akkor itt ezen a lemez szerepelt a Bridge of Death epikus Doom mestermű.
A szövege eltért a Manowar többi szövegétől, mert ez az egyetlen kimondottan sátánista dalszövegük (a Relevations és Dark Avenger a bibliai Jelenések Könyvének Végítéletéből merít ihletet, vagyis azok nem sátánisták – de ez direkt az lett, annyira, hogy annak idején a zenekar magyarázkodásra is kényszerült eme számuk szövege miatt). És még egy érdekesség: a szimfónikus Metal egyik királyának tartott Rhapsody: Power of the Dragonflames lemezének 16 perces záró eposza a Bridge of Death egyik részletét egy az egyben átemelte (a narrátor utáni részt, ami egy az egyben másolat – és egyben tisztelgés a Manowar előtt).
Ugyanebben az évben jelent meg a semmivel sem rosszabb, ugyanilyen jó, de mégis más Sign of the Hammmer. Nagyon jól megmutatja a zenekar kreativítását és változatosságát, hogy ugyanabban az évben 2 különböző lemezt tudtak kiadni, de mindkettő egyformán jó.
A Sign of the Hammer nem tartalmaz ilyen Metal megaslágergyűjteményt, viszont ott van rajta The Oath, a címadó, Mountains meg a Guyanna (Cult of the Damned), illetve a Thor (the Powerhead).
Sajnos az a lemez a kiadói jogviták miatt sokáig beszerezhetetlen volt, és csak a 90-es évek közepétől kezdték újranyomni.
1984 a Metal egyik dicső éve: Manowar: Hail to England és Sign of the Hammer, Judas Priest: Defenders of the Faith, Iron Maiden: Powerslave, Mercyful Fate: Don’t Break the Oath, Anthrax: Fistful of Metal, Dio: The Last in Line, Yngwie Malmsteen: Rising Force, Running Wild: Gates to Purgatory.