A francia Black Dragon kiadónak köszönhetően anno elég szép kis gyűjteményem lett a Manilla Road lemezeiből, amelyeket magamtól talán nem gyűjtöttem volna be, így viszont módomban állt megismerni és megkedvelni a csapat muzsikáját.
A heavy/power metált játszó csapatot az énekes-gitáros Mark „the Shark” Shelton alapította az Egyesült Államok-beli Wichitában (Kansas állam). Az 1977-ben létrejött első felállásban még egyetemi osztálytársai vettek részt, de hamarosan csatlakozott hozzá Scott „Scooter” Park basszusgitáros és Rick Fisher dobos, és az együttes első lemezét, az 1980-as Invasion-t már ebben a formációban vették fel. Fischer végül csupán a csapat első három lemezén játszott, 1985-ben váltotta őt Randy „Thrasher” Foxxe, akinek neve egészen 1990-ig olvasható a lemezek borítóján.
A csapat zenéje kezdetben inkább progresszív rocknak és proto heavy metal-nak mondható, csupán a második-harmadik lemez táján alakult ki a rájuk onnantól jellemző keményebb, súlyosabb megszólalás, s lopakodtak be fokozatosan a dalszövegekbe a történelmi, horror, misztikus, fantasy és mitológiai témák. Az első anyagokat a csapat saját kiadója, a Roadster Records jelentette meg, s Sheltonék csupán az 1983-as Crystal Logic megjelenését követően szerződtek le a Black Dragon Records-hoz.
Én hét albumukat ismerem, amelyek szinte mindegyike egyformán változatos és magas színvonalú zenét rejt. Közülük, ki tudja, miért, az 1986-os The Deluge vált a kedvencemmé; mind közül ezt a lemezt tartom a legkarakteresebbnek, legemlékezetesebbnek. Zenei párhuzamként kézenfekvőnek tűnik a Manowar és a Virgin Steele munkásságát említeni, ám a Manilla Road dalai azokénál kevésbé himnikusak, s a trió felállásból adódóan nyersebben is szólnak. A három hangszer mindegyike jól kihallatszik a zenéből, ami csak még élvezetesebbé teszi az együttes aktuális produktumát.
Az 1986 februárjában megjelent korongon 10 dal hallható, a mindössze 39 perces játékidő viszont – éppen a kompozíciók változatosságából, összetettségéből adódóan – sokkal hosszabbnak tűnik. A Manilla Road már viszonylag korai albumain is „okos”, szépen kidolgozott metált játszik, ugyanakkor az olyan dalokban, mint az itt elhangzó Shadow in the Dark, tekerni is tudnak rendesen. Az epikus, 6-8 perces alkotásokat ezen az albumon olyan rövidebb tételek ellensúlyozzák, mint a Morbid Tabernacle szintetizátoros, intró-szerű átvezetése, vagy az anyagot záró, instrumentális Rest in Peace, amely megnyugvást ígérő címével ellentétben egy csaknem kétperces száguldó gitárorgia, amelynek végén a földönkívüliek is beköszönnek.
A lemez címadó dala egy bő 8 perces sztori Atlantisz pusztulásáról, esővel, világvége-harangozással és a nevezetes „After me the deluge”-mondattal. Kedvenc dalom talán a fogós refrénnel megírt Divine Victim, de a Friction in Mass-ben is tetszik a gitár által játszott dallammal együtt ívelő ének. Összességében az album sajátos világ, egzotikus sziget a metal végtelen óceánjában.
Az 1990-es The Courts of Chaos album megjelenése után – amelyet Shelton az első igazi Manilla Road-mesterműnek nevezett, – a gitáros szélnek eresztette az addig stabil felállás másik két tagját, és 1992-ben új társakkal készítette el a The Circus Maximus című anyagot (eredetileg a friss csapat is ezt a nevet viselte, ám a kiadó – a jobb eladhatóság érdekében – ragaszkodott a Manilla Road névhez).
A zenekar ezt követően feloszlott, és bár 1994-ben voltak kisebb fellépései, a valódi újjáalakulásra egészen az ezredfordulóig kellett várni. A csapat azóta is aktív, bár a korábbi tagok közül egyedül Sheltont találjuk benne. Legutóbbi lemezüket 2015-ben jelentették meg, de ez már egy másik történet…
Leave a Reply