1998-ban a Napalm Death helyettes projektjeként hívta életre a csapatot a millió zenekarban tevékenykedő Shane Embury basszusgitáros. Célja nem más volt, mint pusztító, régi vágású grindcore-t játszani, ötleteit pedig Jesse Pintado (R.I.P. – ex-Terrorizer, Napalm Death) gitárossal, Peter Tägtgren énekessel (Hypocrisy, Abyss, Pain) és a szintén örökmozgó és több bandában is érdekelt Nicholas Barker dobossal valósította meg. Ennek eredménye egy brutális, zúzós, modern grindcore anyag, a Nuclear Blast égisze alatt forgalomba hozott Pleasures Pave Sewers lett 1999-ben.
Tägtgren nem sokkal a lemez megjelenését követően egyéb zenei elfoglaltságaira hivatkozva kilépett a csapatból, helyét pedig nem kisebb név, mint az egykori Grotesque-, Disfear-, Liers in Wait-, főállásban At The Gates-torok, Tomas „Limpa” Lindberg vette át. A vele rögzített, 2002-es Hate Breeds Suffering elődjéhez hasonlóan egy kegyetlen album lett, majd ezután hosszú csend következett. Két kiadvány megjelenése között (Play Fast or Die, Live in Japan – 2005 és Violent Reprisal válogatás – 2007) elvesztették Jesse Pintado-t, akinek utódja egy underground legenda, a chilei Pentagram énekes/gitárosa, egykoron a Blowing Thrash fanzine-t szerkesztő Anton Reisenegger lett.
A banda aktivitását csak néhány, szórványos koncert jelezte, és a 2009. október 24-én, a University of Leeds-en megrendezett Damnation fesztiválos fellépés után jelentették be, hogy soha többé nem lépnek színpadra. Olyan sokáig azonban nem bírták a tétlenséget, mivel az elkövetkező években több koncertet kötöttek le, köztük egy tízállomásos amerikai miniturnét, azonban a körúton Embury helyett Dan Lilker pengetett. Reisenegger a banda harmadik korongján, a 2011-es Necropolis Transparent-en mutatkozott be, amelyen már hallhatóan – megtartva a grind gyökereket – a death metal-befolyásnak is teret engedtek. Mielőtt Tompa visszatért az újjáalakult At The Gates-be, a Lock Up megjelentette a Misery Index-szel közös split 7” EP-t (2011) és az Infinite in Its Nothingness single-t (2013), 2014-ben pedig az ex-Brutal Truth, jelenleg Venomous Concept-hörgőgép, Kevin Sharp csatlakozott hozzájuk. Az énekescserén kívül kiadóváltás is történt, hiszen az eddig a Nuclear Blast-nál dolgozó csapat a Listenable-höz szerződött.
Ez az új korong ott veszi fel a fonalat, ahol a legutóbbinál letették, eget rengető különbségek nem mutatkoznak az idei évben és a hat évvel ezelőtt megjelent anyagok között. Őrült intenzitással kezdődik az album a Blood and Emptiness-szel, amelyet pusztító szerzemények sora követ egészen a záró We Challenge Death-ig, 42 percben előadva. Mivel ilyen tempót egyfolytában képtelenség tartani, a dalokat – igaz, csak pillanatokra – váltásokkal törik meg, így a nyitótételben egy kellemes doom téma tűnik fel, a The Decay Within the Abyss-t egy remek zakatolós résszel kombinálják, a Locust-ot középtempós ütemekkel tűzdelik meg és így tovább, felesleges részletes elemzésbe belemenni. Ízig-vérig grind szerzeményként a Mind Fight-ot tették fel a korongra, míg a címadó nóta egy végig lassan menetelő, doomos darab.
Embury lehangolt, széttorzított basszusa minden kompozícióban kiemelkedik (halld: Foul from the Pure), Nick Barker eszement tempót diktál a dobok mögött, Anton Reisenegger pedig a gyilkos riffeket szállítja. Kevin Sharp hadarós, hardcore-os szövegmondást alkalmaz, nyoma sincs a Brutal Truth albumokon hallatott morbid, groteszk, vérfagyasztó hörgésnek, azonban teljesítményére ugyanúgy nem lehet panasz, ahogy elődjeiére sem. Azt pedig már mondanom sem kell, hogy tömény, brutális hangzásba ágyazták a felvételeket.
Negyedik nekifutásra is egy falbontó, agresszív alkotást tett le a zenekar az asztalra, amely a grind/death fanatikusok minden igényét kielégíti. Noha nálam a Pleasures Pave Sewers az örök favorit, ezzel a művel sem okoztak csalódást, 2017 egyik legextrémebb alkotása a Demonization.
Leave a Reply