Noha a múltkoriakban már megemlékeztem a Fatal Portrait-ről, a Them-re azért esett a választásom, mert egyrészt egyike volt a bakeliten megkapott legelső metal albumaimnak, másrészt pedig a debütáló koronggal egyetemben ez a Mester szólópályafutásának számomra abszolút kedvenc alkotása. Tulajdonképpen megosztott első helyen állnak, holtversenyben, fej-fej mellett. Arról már nem is beszélve, hogy King ezzel a művel ért fel a csúcsra, ahol a mai napig is tartózkodik.
Egyértelmű, hogy az Abigail-lel megtörtént az áttörés, és diadalmenetbe kezdett a King Diamond Band. Fogalmam sincs arról, hogy mekkora nyomás nehezedett rá az Abigail sikere nyomán; egy biztos, a Them (is) hibátlan lett, görcsösségnek nyoma sincs a korongon, és hallhatóan ötlethiányban sem szenvedett a társaság. A felvételek megkezdése előtt azonban két tagcsere is történt: Michael Denner (az Abigail turnéján Michael Moon helyettesítette) és Timi Hansen családi okokra hivatkozva elhagyta a zenekart. Előbbi helyét a svéd Peter Jacobsson (alias Pete Blakk, ex-Crystal Thanatus, ex-Trazer, ex-Geisha), utóbbiét pedig az amerikai Hasse „Hal” Patino (ex-Maltese Falcon, ex-Palladion) vette át. Az énekes tehát semmit nem bízott a véletlenre, tapasztalt muzsikusokkal pótolta a két nagyágyú távozását.
Hasonlóan az előző albumhoz, ezúttal is konceptlemez született, egy újabb horrorsztori, hiszen az Abigail-től kezdve kizárólag összefüggő történetekben gondolkodott a Mester. Felvezető single gyanánt a Welcome Home-ot jelentette meg a kiadó (a korong B oldalán a Phone Call hallható), és erre a számra forgatták a klipet is. Talán nem probléma, ha a történetbe ez alkalommal sem megyek bele, és kizárólag a muzsikára fókuszálok. Az Out from the Asylum intrója után, Mikkey Dee fenomenális pörgetéseivel kezdődik a Welcome Home. Szembetűnik, hogy a koppenhágai M.M.C. stúdióban rögzített anyag mennyire telten, vastagon szól, a súlyosságot tekintve az előző albumhoz képest még egy lapáttal rá is dobott a zenekar. Elég csak Hal Patino őrlő futamaira odafigyelni, és mindenki számára egyértelművé válik a hangzásban bekövetkezett keményedés.
Bizonyítást nyer az is, hogy Pete Blakk-kel „nagyon jó vásárt” csinált King, Andy LaRocque-kal párban fantasztikus teljesítményt nyújtanak; méltó utódja Michael Dennernek, nem mellesleg tudásban, játékban semmivel nem marad el mögötte, elődjéhez hasonlóan magas színvonalon penget. Lúdbőrözést kiváltó, tanítanivaló riffjeik, szólóik csemegék a metal fanatikusoknak, legyen szó a már említett nyitó dalról, a The Invisible Guests-ről, az A Broken Spell-ről vagy a The Accusation Chair-ről. A gitártémákban nagy adag brit heavy metal hatás tükröződik, Andy a rá jellemző neoklasszikus elemekkel gazdagítja azokat, és a váltások is első osztályúak.
Itt is megmaradt a Fatal Portrait-n megkezdett közérthető, dallamos, nem túl nyakatekert megfogalmazás, tehát komoly változást nem eszközölt a Király. A sztori természetesen többszereplős, és ahogy King az egyes személyek bőrébe bújva énekli a nótákat, arra nincsenek szavak, az a zsenialitás iskolapéldája. Mikkey Dee ezen a korongon sem hazudtolja meg önmagát, dobolása mindamellett, hogy precíz és pontos, rendkívül lüktető és dinamikus, – anélkül, hogy a többiek teljesítményét degradálnám – minden kétséget kizáróan a korai King Diamond albumok fénypontja. Hal Patino a háttérben meghúzódva hozza a bőgőfutamokat; hangszere a Timi Hansentől megszokottnál vaskosabban, mélyebben szól; magabiztos, feszes ritmusszekciót alkot a dobossal.
Az egységesen magas színvonalú szerzemények közül három dalt emelek ki, mint személyes kedvenceket: az akusztikus gitárokkal felvértezett, lassú, málházós Tea-t, a fogós refrénekkel és dallamokkal átszőtt Bye Bye Missy-t és a Twilight Symphony-t. Csúcspontok a csúcspontok között (közül).
Három év alatt három briliáns, meghatározó album – ez volt King Diamond mérlege 1988-ban, és nemhogy megfáradt volna, még fokozta is a tempót. Pár hónappal a Them megjelenését követően kijött a The Dark Sides EP, majd gyors egymásutánban leszállított még két klasszikust, a Conspiracy-t (1989), illetve a The Eye-t (1990); utóbbi egyben az utolsó, a Roadrunner által gondozott King Diamond mű is volt. Az sem törte meg a jól futó szekér lendületét, hogy Mikkey Dee a távozás mellett döntött, mert az általa kért pénzt a zenekar nem tudta neki megadni, így a Conspiracy-n session muzsikusként játszott, a The Eye-t pedig az ekkor 22 esztendős Tommie Mike Christer Helgesson, azaz Snowy Show dobolta fel, akinek ez a korong volt a bemutatkozása.
Ami még a Them-et illeti, annak idején csak az Egyesült Államokban 200 ezer példány kelt el belőle, a mentálisan beteg nagymamáról szóló történet pedig a Conspiracy-n folytatódott. Mi mást mondhatnék még? Long live the King!
Leave a Reply