Judas Priest: Screaming for Vengeance (1982)

Ma már tudjuk, hogy a heavy metal stílus egyik megkerülhetetlen alapcsapata a Birminghamből indult Judas Priest, de erre úgy 1980-ig nem hiszem, hogy komoly tétekben fogadtak volna a zenészek, mivel az odáig vezető út bizony rögös volt. Kitartó, szívós és szorgalmas munka árán jutottak fel a csúcsra, és érték el azt, hogy a műfaj halhatatlanjai közé soroljuk őket.

Eleve csak 1977-ben, a Sin After Sin-nel jutottak el odáig, hogy egy multi kiadó vegye őket a szárnyai alá, amely a CBS lett. Tudni kell azt is, hogy akkoriban korántsem volt rózsás a heavy metal helyzete a szigetországban. A Black Sabbath leszállóágban volt, a Deep Purple feloszlott, egyedül a Led Zeppelin tartotta státuszát, népszerűségük semmit sem csappant, ráadásul egyre nagyobb teret kezdett hódítani a punk és a diszkó. A csapat életében – úgy zeneileg, mint küllemileg – 1978-ban következett be a fordulat. Egyrészt gótikus öltözetüket a szegecses, bőrös image váltotta fel, másrészt a Killing Machine-nel (az esetleges vitákat elkerülendő az USA-ban Hell Bent for Leather címmel látott napvilágot, valamint a banda tengerentúli kiadójának, a Columbia-nak nem nyerte el a tetszését a gyilkos, vérengzős vonatkozású lemezcím) az együttes egy populárisabb, kommerszebb, ugyanakkor az anyag hangzását tekintve (ideértve az Unleashed in the East koncertalbumot is) modernebb irányba mozdult el. (A Hell Bent for Leather-ről még annyit, hogy az újonnan alkalmazott bőrszerkókra, illetve a Rob Halford védjegyévé vált Harley Davidsonra – az énekes nagyon sokáig ezzel a járművel érkezett – utal).

Mindezeken kívül egy tagcsere is történt, Les Binks dobos helyére a Trapeze-ből ismert Dave Holland érkezett (ekkor alakult ki a klasszikus Judas Priest felállás). 1980-ban aztán a British Steel beindította a később N.W.O.B.H.M.-ként a köztudatba bevonult hullámot, rengeteg bandának megnyitva a terepet, illetve azokat inspirálva. Ez az anyag hozta meg hőn áhított áttörésüket, amely után már odahaza, illetve az Egyesült Államokban is komolyan számoltak velük. Meglovagolva a korong népszerűségét és sikerességét, az 1981-es Point of Entry egyértelműen a slágerlistákat megcélozni kívánt alkotás lett, ugyanakkor a lemezeladáshoz fűzött reményeket nem váltotta be.

Ilyen előzmények után álltak neki nyolcadik alkotásuk, a Screaming for Vengeance megírásának és felvételének. Egy pillanatra megállok az évszámnál, mert véleményem szerint ez az esztendő nemcsak klasszikus, meghatározó korongok megjelenésének az éve volt, hanem az úgynevezett metal robbanás, metal forradalom dátumának is tekinthető. Ha csak Nagy-Britanniát vesszük alapul, a Screaming for Vengeance-en kívül az Iron Maiden The Number of the Beast-je, a Venom stílusalapító Black Metal-ja, a doom metal előfutárának tekinthető Witchfinder General Death Penalty-je, illetve a Tank debütálása, a Filth Hounds of Hades is ebben az évben jöttek ki. Világviszonylatban pedig olyan halhatatlan mesterműveket kell megemlítenünk 1982 kapcsán, mint a Restless and Wild (Accept), a Blackout (Scorpions), az Under the Blade (Twisted Sister), a Metal on Metal (Anvil) vagy a Mercyful Fate Nuns Have No Fun EP-je.

Csakúgy mint elődje esetében, a zenekar ezúttal is Ibizán, Tom Allom producer társaságában kezdte el a felvételeket (a keverésre a Beejay Recording és a Bayshore Recording stúdiókban, Coconut Grove-ban, Floridában került sor), amely döntésük hátterében az adózással összefüggésben álló vonatkozások húzódtak meg. (Ekkoriban Ibiza népszerű „találkozóhelynek” számított a brit muzsikusok körében). Mai füllel hallgatva az albumot, hajlok arra a gyanúra, hogy 1982-ben ennél a lemeznél modernebb, korszerűbb hangzású anyag nem készült, a Judas Priest bőven megelőzte a korát, minimum egy lépéssel a mezőny előtt járt a soundot illetően. Agresszív, brutális, mindent elsöprő lett a megszólalás, a Tipton/Downing páros gitárjai pengeélesen hasítanak, vijjognak, egy az egyben megágyaztak, előkészítették a terepet a Defenders of the Faith-nek.

Okulva az előző album visszafogottabb értékesítési eredményeiből, fogadtatásából, a csapat remekül ötvözte a korongon a durva, súlyos témákat a szellősebb, rádióbarát szerzeményekkel. A The Hellion intrójából kibontakozó Electric Eye, az óriási pörgetésekkel kezdődő Riding on the Wind és a Devil’s Child a szigorú, keménykötésű vonalat képviselik, míg a Bob Halligan Jr. feldolgozás, a (Take These) Chains, a Pain and Pleasure, illetve a Fever az album könnyed, dallamos oldalát domborítják ki. Nem véletlenül hagytam ki a többi felvételt, ugyanis a Bloodstone egy középtempóban döngető darab, az ádázul tomboló, Halford eszement sikolyaival kísért címadó tétel az album leggyorsabb, legbrutálisabb pillanata, a pattogós You’ve Got Another Thing Comin pedig tovább növelte ázsiójukat, népszerűségüket az Egyesült Államokban.

Ez utóbbi számot single-ként jelentették meg és akkora sláger lett, hogy, noha a brit kislemezlistákon csak a 66. helyig jutott, a Billboardon a 4. pozíciót érte el. Ugyanolyan himnusszá vált, mint a Breaking the Law vagy az Electric Eye, a zenekar koncertjeinek legfontosabb momentumai közé tartozott, és ezzel a dallal nyitották az 1982. augusztus 26-án, a bethlehemi (Pennsylvania) Stabler Centerben adott Vengeance World Tour buliját. Ráadásul a banda részéről last minute húzás volt, hogy feltegyék a nótát a lemezre; ahogy Downing annak idején megfogalmazta: „teljesen elégedettek voltunk a végeredménnyel, de később úgy döntöttünk, hogy még egy számot rögzíthetnénk. Tudom, hogy megvolt néhány részlet, de csak a keverés fázisában, a Bee Jay stúdióban álltunk neki tökéletesíteni, befejezni. Meglehetősen gyorsan állt össze, és úgy emlékszem, mindnyájunknak jó érzései támadtak a dalt illetően, mert úgy szólt, mint egy vezetéshez kiváló szerzemény, és gondoltuk, hogy esetleg ráharapnak a rádiók”.

Rob Halfordot meglepte a felvétel sikere, szerinte „az egy jó mélyre elrejtett szám volt. Alapesetben a kiadvány elejére kerülnek azok a nóták, amelyektől az ember nagy durranásra számít. A Sony-s barátaink viszont azt mondták, ezt a dalt fogják nyomni. Nem igazán volt fogalmunk arról, mi is történik éppen, de aztán jöttek a visszajelzések: ’Gyerekek, ebben és ebben a városban nagyon jól megy a lemez!’ És a dal pályára állt.”.

Mindannyian tudjuk és egyetértünk azzal, hogy Rob Halford, valamint a Ken K. Downing/Glenn Tipton duó a heavy metal műfaj legelismertebb, legtöbbet citált muzsikusaivá váltak, a színtérre gyakorolt hatásukról felesleges bármit is mondani, azt ellenben máig nem értem, hogy miért cikizték (cikizik), fikázták (fikázzák) Dave Holland teljesítményét, aki nem kevesebb, mint négy Judas Priest mestermű (British Steel, Screaming for Vengeance, Defenders of the Faith, Ram It Down) megalkotását segítette elő, szerepelt rajtuk. Na, nem mintha Ian Hill olyan sok elismerésben részesült volna csaknem öt évtizedes pályafutása során…

Az 1982. július 17-én piacra dobott, a Hellion figurájával díszített borítóba csomagolt Screaming for Vengeance a You’ve Got Another Thing Comin-nak köszönhetően nagyot robbant a tengerentúlon, és ötmillió példányban kelt el. Az albumhoz kapcsolódó, minden eddiginél nagyobb szabású World Vengeance Tour (előzenekarokként az Iron Maiden és a Uriah Heep nyitottak Halfordéknak) kizárólag Észak-Amerikára fókuszált, 1983 decemberéig nem léptek fel Európában. Kifizetődött, hogy az amerikai rajongók kiszolgálására fektették a hangsúlyt, mert ennek eredményeként a Judas Priest megvetette a lábát odaát, különösen az említett dalnak köszönhetően.

Pályafutásuk további alakulása mindenki számára ismert, ebbe szintén felesleges belemenni, a lényeg úgyis az, hogy egy korszakalkotó csapatról (és annak ugyanúgy korszakalkotó lemezéről) van szó, akik létezése nélkül szegényebb lenne a heavy metal mozgalom, és minden valószínűség szerint másképpen is alakult volna.