Meg nem mondtam volna, hogy ez az olasz brigád immár 26 éves múltra tekint vissza. Még 1991-ben alakultak, 1993-ban szerepeltek a Dracma Records által megjelentetett Nightpieces III válogatáson, egy évvel később jelentkeztek a Symphony of Pain EP-vel, és miután ugyanebben az évben Andrea Esposito basszusgitáros kilépett, feloszlottak. Tehát túl nagy port nem vertek fel addigi létezésük alatt.
2013-ban döntöttek a visszatérés mellett, arra nézve viszont nincs információm, hogy a régi tagságból ki képviselteti magát, és kik az új emberek. Progresszív death metal-ként aposztrofált muzsikájuk hívta fel a figyelmemet a bandára, és mivel nagy rajongója vagyok ennek a műfajnak, adtam nekik egy esélyt. Jelentem, nem bántam meg. Zenéjüket, miután többször végighallgattam az anyagot, „dallamos death metal progresszív elemekkel”-ként határoznám meg, de ez csak az érem egyik fele, ugyanis Fabrizio Di Carlantonio billentyűszőnyegei arra engednek következtetni, hogy a szimfonikus, neoklasszikus, a Stratovarius- vagy a korai Rhapsody-fémjelezte világ (Proud To Be Dead, Eyes Without Sight) sem áll távol tőlük. Ezt a kitételt ráadásul Marco Borrani és Gabriele Maschietti gitárosok játéka is alátámasztja.
A Flagellation egy jól eltalált, elszállós középrészt vonultat fel, és úgy is fejezik be a dalt. A szerzeményeket értelemszerűen a tördelt tempók, váltások jellemzik, de a dallamok, a harmóniák révén van kapaszkodó bennük. Ha jól hallottam, a Corpse Embodiment-ben (ez a szám a Symphony of Pain-en szerepelt, ide egy átdolgozott, friss, mai verziója került fel) hegedű tűnik fel. Alessandro Iacobellis énekes az acsarkodó hörgést, illetve a black metalos károgást (Eyes Without Sight) tolmácsolja.
Nem tagadom, a nóták nehezen engedik közel magukat a hallgatóhoz, de érdemes több időt rájuk fordítani, és kifizetődik az anyagba fektetett energia, figyelem. Mindenképpen biztató ez az EP a jövőre nézve, más kérdés, hogy lesz-e folytatása
Leave a Reply