Volt valakinek rajtam kívül olyan lemezbolti split műsoros kazettája, amelyiknek az egyik oldalára az Exodus Bonded by Blood-ját, a másikra pedig az Exciter Long Live the Loud című albumának első félóráját vették fel? Rejtett némi izgalmat, meglepetést az anyag, pontosabban az, ami nem fért fel a szalagra, így ugyanis csak jóval később ismerhettem meg az említett két lemez utolsó számait. 🙂
Ez volt az első találkozásom az 1978-ban alakult, 1994-ig (illetve 2014-től újra) trióként működő kanadai csapat munkásságával. Az első öt lemezüket ismerem, pályafutásuk csúcsának, meghatározó albumuknak máig a Long Live the Loud-ot tartom, ám a személyes kedvencem mégsem ez, hanem a következő, a zenekar életében több szempontból is fordulatot hozó anyag, az Unveiling the Wicked.
A csapat muzsikáját mindenekelőtt speed metalként definiálják. Valószínűleg több indulatos kommentet is generálnék azzal a kijelentésemmel, hogy az Exciter nem speed metal zenekar, persze ha a lexikonoldalak az Accept-et is ide sorolják, csak mert van egy Fast as a Shark-ja, akkor persze a kanadaiak ezerszer inkább ebbe a kategóriába tartoznak. (Mert mitől speed egy csapat: attól, hogy szinte kizárólag szélsebes dalokat játszik, vagy attól, hogy vannak tempósabb szerzeményei is? Az Exciter-nek már a korai anyagain sem 220 km/h volt az átlagsebesség, 1986-1988 között pedig még inkább visszavettek a lendületből. Ahogy belehallgattam, még leginkább a csapat újabb anyagaira igaz a gyorsaságimádat.)
De ne vesszünk el a részletekben, leplezzük le inkább a gonoszt! Az ottawai csapatot a kezdetektől a gitáros John Ricci, a basszusgitáros Allan James Johnson és a dobos-énekes Dan Beehler alkotta. Ez utóbbi volt az egyik megkülönböztető jegyük is: „az együttes, ahol a dobos énekel”. Első három albumukat is ebben a felállásban vették fel, majd 1986-ban Ricci távozott a zenekarból. Helyére a balkezes Brian McPhee érkezett, akinek technikás, melodikus gitárjátéka számomra az Unveiling… egyik legnagyobb erénye, szólói az anyag legélvezetesebb pillanatait jelentik.
Érkezésével az Exciter a dallamosabb, kommerszebb, ezáltal befogadhatóbb, szélesebb közönségréteget elérő vonal felé mozdult el. Míg a Long Live…-en tekertek rendesen (bár ott is volt több lírai intró és súlyos középtempó), az egy évvel későbbi albumon legfeljebb a dalok fele száguld a megengedett sebességhatár környékén, de azok is inkább gyors heavy metal nóták, változatos dalszerkezetekkel, melódiákkal.
A londoni Row stúdióban felvett, kis híján háromnegyed órás lemezanyag 9 dalát – az akkor még hétköznapinak számító bakelit- és kazettaformátumnak megfelelően – két részre, „heavy” és „metal” oldalra osztották, nem mintha a kettő között zeneileg lenne bármi különbség. Az album a sodró lendületű Break Down te Walls-szal nyit; óriási, ahogy a gitár türelmetlenül beleteker a refrénbe, és McPhee szólója is nagyot üt. Sajnos már itt felszínre kerülnek az Exciter muzsikájának általános gyengéi: a kissé zörgősen szóló dob és Behler távolról sem acélos hangja; csak a legnagyobb elfogultsággal lehetne azt állítani róla, hogy a metal torkainak élmezőnyéhez tartozik.
A dal végén aztán a falak ugyanúgy leomlanak, mint Jerikóéi. A robajlást egy második tételként meglehetősen szokatlan, ugyanakkor élvezetes, másfél perces gitárszóló követi (Brainstorm). A Die in the Night fő mondanivalóját sem nehéz az emlékezetünkbe vésni; a dal alapriffje a Judas Priest-et idézi, a refrénre viszont belassul a szám. Az I Hate School Rules egy középtempós, a slágerlistákra szánt, tinédzser rajongókat toborzó dal, míg az első oldalt záró Shout It Out egy gyors, ugyanakkor viszonylag gyorsan felejthető tétel.
Az Invasion egy lassabb, vonulós intró, de már abban is ficánkol, nyerít a gitár. Ehhez tapad a megint csak gyors Waiting in the Dark. A Living Evil ismét a Judas Priest szellemiségét idézi, középtempós, bólogatós téma. A Live Fast, Die Young ismét magasabb fokozatba kapcsol, majd az oldal és a lemez egy újabb középtempós nótával, a Missing Destroy-jal zárul. Az Unveiling… összességében jóval dallamosabb, strukturáltabb, változatosabb, s így érthetőbb, befogadhatóbb, élvezhetőbb anyag, mint elődei.
A lemez megjelenését követően az Exciter egy sikeres európai turnét nyomott le, nem kisebb nevek, mint a Manowar és a Motörhead társaságában. Beehler ekkortájt döntött úgy, hogy marad a kaptafánál, pontosabban a dobverőknél, és a mikrofont egy „valódi” énekesnek engedi át. Ez a személy lett Rob Malnati, vele készült a következő, 1988-as album, az Exciter (O.T.T.), amely szintén nem sikerült rosszul, igaz, kiemelkedőnek sem mondanám. Van rajta néhány emlékezetes dal (Scream Bloody Murder, I Wanna Be King stb.), ám Brian McPhee játéka már korántsem olyan feltűnő, mint volt az előző albumon.
Ahogy említettem, a tagcserék az Unveiling… albumot megelőzően, a Ricci-McPhee váltással kezdődtek. 1988-ban ilyen téren is felgyorsultak az események: Malnatival együtt a gitáros és az alapító basszusgitáros, Allan James Johnson is távozott a csapatból. A következő lemezt (Kill After Kill) Beehler – négy év kihagyás után – már újra Ricci-vel és egy új hat húr-pengetővel, David Ledden-nel vette fel. Ezt követően viszont maga a dobos hagyta el hosszabb időre a csapat kötelékét, és csak 2014-ben tért vissza. A gyeplőt az idő alatt Ricci tartotta a kezében.
Aztán jött a meghökkentő fordulat: az Exciter 2014 elején bejelentette, hogy az alapító gitáros is visszavonul, és a csapat az eredeti tagok nélkül folytatja pályafutását. Még ugyanezen év áprilisában Ricci is megszólalt, aki közölte, összehozza a kezdeti felállást, azaz újra Beehler-rel és Johnson-nal tolja tovább a banda szekerét.
Ilyen szempontból tehát kész őrület a banda története. A lényeg persze az, hogy kisebb megszakításokkal lassan négy évtizede működnek, igaz, ezalatt „csak” 11 stúdióalbummal járultak hozzá (legutóbb 2010-ben) a heavy metal történelméhez. Ha ízelítőt kellene adnom valakinek a munkásságukból, a Long Live the Loud mellett az Unveiling the Wicked-et ajánlanám meghallgatásra, amely ha nem is a legtipikusabb, de az egyik legélvezetesebb munkájuk.
Leave a Reply