A ’90-es évek legelején – a thrash metalt teljesen kiszorítva – csúcsra járt a death metal. Röpke két év leforgása alatt (’89-’91) a műfajt meghatározó klasszikusok egész sora látott napvilágot. Ugyanakkor ez azt is magával vonta, hogy miután az agressziót és a brutalitást már nem lehetett tovább fokozni, új irányba kellett lépni, új megoldásokkal, ötletekkel kellett a zenekaroknak előrukkolniuk.
Az történt, hogy a színtér hirtelen újra felfedezte az Ozzy-s Black Sabbath meghatározó munkásságát, és a death hordák egy része lelassította muzsikáját, kimért témákat szőve bele. Ebből logikusan következett, hogy reflektorfénybe kerültek az addig háttérben dolgozó, tradicionális doom metalt ápoló együttesek. Ennek a stílusnak az egyik legnagyobb, legzseniálisabb képviselője a svéd Count Raven lett (volt).
A csapat 1987-ben, Stockholmban alakult Christian Linderson (ex-Digital Devil, később St. Vitus, Terra Firma, manapság Goatess, Lord Vicar) énekes, Dan „Fodde” Fondelius gitáros, Tommy „Wilbur” Eriksson (később a Semlah-ban játszott) basszusgitáros és Christer „Renfield” Pettersson dobos jóvoltából, akkor még Stormwarning-ként. 1989-ben keresztelkedtek át Count Raven-re, és eme név alatt jelentették meg demóikat (Demo 89, Indignus Famulus) 1989-ben. Mindkét felvételre felfigyelt a még ugyanabban az évben létrejött, kizárólag doom metalra specializálódott berlini Hellhound Records, aminek eredményeként bemutatkozásuk, a Storm Warning (1990) is az ő égiszük alatt látott napvilágot.
A lemez megjelenése után Linderson elhagyta az együttest, hogy – miután Scott „Wino” Weinrich kilépett a St. Vitusból – a zenekar felkérésére csatlakozzon az amerikai kult legendához. Így a Count Raven-ben átrendeződtek a szerepek, Fodde vette át az énekes helyét a mikrofon mögött. Értelemszerűen a folytatáson, az 1992-ben, idén 25 éve megjelent Destruction of the Voidon már az ő hangját hallhatjuk. Akárhonnan nézem, ez az album – némi malíciával – egyfajta „tribute to Ozzy’s Black Sabbath” anyagként tartható számon. Itt minden a birminghami istenekről, stílusalapítókról szól: Dan hangja (megtévesztésig hasonlít Ozzyéra, ennyi erővel a fénykorát élő Madman is felénekelhette volna a szerzeményeket), a súlyos riffek és kitűnő szólók, Wilbur tömény basszusfutamai, illetve Reinfeld feszes, pontos dobolása is. Sőt, az is ráfogható a korongra, hogy kiszámítható, egydimenziós (a doom metal eleve nem a változatosságáról ismert és híres); a kompozíciók végig ugyanabban a tempóban haladnak, csakhogy hagyományos doom metalt ennél a zenekarnál hitelesebben, zseniálisabban kevesen tolmácsolnak és tolmácsoltak.
Ha a kiadványt a „briliáns”, „utánozhatatlan” és „páratlan” jelzőkkel illetem, gyakorlatilag semmit nem mondtam el róla, véleményemet azonban a Rock Hard magazin is megerősíti, amelynél 1992-ben a Destruction of the Void nyerte el a „doom album of the year” kitüntető címet. MESTERMŰ! Amíg például honfitársaik, a Candlemass (illetve jogelődje, a Nemesis) a doomot epikus, teátrális irányba terelték – ezáltal az egyetemes és a doom metalon belül egy új műfajt létrehozva –, addig a Count Raven az alapokhoz nyúlt vissza.
Esetükben is hangsúlyosak és fontosak a pazar dallamok, azonban a megközelítés, a tálalás teljesen más, egyedül a súlyosság a közös nevező. Szövegeik éppúgy foglalkoznak a vallással, a társadalmi, politikai zavargásokkal, az összeesküvésekkel, mint az utazással, a szeretettel/szerelemmel, és ez utóbbi miatt egyfajta pozitív töltése van az anyagnak. Ezt támasztja alá a címadó darab „Oh you wonderful people I need you all today” sora is. Azt nem feltétlenül mondanám, hogy vidám hangulata van az albumnak, a Leaving the Warzone példának okáért egy kimondottan mogorva szám, ugyanakkor nincs az emberben az az érzés, hogy beledőlne a kardjába, nem kelt szomorúságot, lehangoltságot a muzsika a hallgatóban.
A nyitó Until Death Do Us Part, az ezt követő Hippies Triumph és a címadó szerzemény minden idők legparádésabb doom dalai, ehhez kétség sem férhet. Színesítendő a palettát, a Let the Dead Bury the Dead-ben („You are an asshole, you’re the worst kind of worm”, „You suck the bosses dicks”, „Your whole life is a masquerade” társadalmat ostorozó szövegével) a Trouble-t idéző zakatolós téma, a The Final Journey-ben pedig a Black Sabbath Zero the Hero-jának motívumai érhetőek tetten. A No Ones Hero-ban thrash-es gyorsaságú tempók tűnnek fel, illetve két instrumentális nóta is felkerült az albumra, a Northern Lights és az Europa.
A Juan de Valdés Leal „Finis gloriae mundi” című festménye díszítette borítóba csomagolt, a Whiteflower A stúdióban rögzített lemez hangzása kristálytiszta, súlyos és tömény, a doom történelem egyik örökbecsű klasszikusa.
A folytatás sem hagyott semmi kívánnivalót maga után: a High on Infinity (1994) és Messiah of Confusion (1996) szintén fantasztikusan sikerültek, majd 1998-ban feloszlott a zenekar. Fodde még ugyanebben az évben életre hívta a Doomsday Government-et, amelynek erejéből három válogatásalbumon történt szereplésre és egy ki nem adott anyagra futotta. 2003-ban a trió újjáalakult, 2006-ban viszont ismét elváltak útjaik, de ugyanazzal a lendülettel vissza is tértek, Danné-val az élen, akihez Fredrik Jansson (ex-Abramis Brama) basszusgitáros, valamint Jens Bock dobos csatlakoztak. Ez a tagság készítette el 2009-ben az elődeihez teljes mértékben hű és óriási Mammons War-t, illetve 2010-ben a honfitárs, tavalyelőtt a működését befejező Griftegård-dal közös, Wolfmoon/Wedded to Grief megosztott EP-t. Sajnos azóta hanghordozóval nem jelentkeztek, státuszuk aktív, reménykedjük abban, hogy hamarosan egy újabb kolosszális lemezzel törik meg a csendet.
Leave a Reply