Vágytunk rá, reménykedtünk benne, de az évek múlásával egyre kevésbé hittük, hogy egyszer még hallunk olyan Black Sabbath-sorlemezt, amelynek az énekesét Ozzy Osbourne-nak hívják. A több évtizedes távollét, az ebből építkező nosztalgia, a saját legendája ködébe vesző négyes az átlagosnál nagyobb várakozásokat gerjesztett, és erről az érzelmi talapzatról indulva Tony Iommi-éknak valami egészen nagyot kellett volna hibázniuk ahhoz, hogy új albumukat ne fogadja egyöntetű üdvrivalgás.
A Black Sabbath történetének ezt a szálát (Ozzy 1979-es távozást, az 1985-ös Live Aid-koncerten történt közös fellépést, az 1998-as Reunion koncertalbum két új stúdiónótáját), gondolom, mindenki jól ismeri, így azzal nem is rabolnám az időt. Ami a sztorinak ehhez a fejezetéhez tartozik, hogy a csapat hivatalosan 2011 őszén jelentette be újjáalakulását, egy új lemez készítésének és egy komoly turnénak a tervét. Az időzítésbe akkor még beleszólt Tony Iommi betegsége (akinél a következő évben limfómát diagnosztizáltak), ám a kezeléseket követően végre minden akadály elhárult a 13-ra keresztelt (sorrendben 19.) Black Sabbath stúdióalbum megjelenése elől.
Időközben az is eldőlt, hogy Bill Ward neve nem fog ott szerepelni a stáblistán. S bár a 2012-es koncerteken Tommy Clufetos ült a bőrök mögött, az albumot végül az ex-Rage Against the Machine muzsikus Brad Wilk dobolta fel. Az albummal kapcsolatos produceri teendőket az a Rick Rubin vállalta magára, aki olyan csapatok mellett szerzett magának el nem évülő érdemeket, mint a Slayer, a Danzig, a System of a Down, vagy a Metallica.
Ne felejtsük el, ezt megelőzően utoljára 1995-ben jelent meg a csapatnak stúdiólemeze: a Forbidden, ami talán minden idők leggyengébb Black Sabbath-anyaga. Ezek után Ozzyéknak nem volt nehéz felülmúlniuk önmagukat. Mint írtam, annyira elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban, érzelmileg annyira fogva tart az elmúlt bő három évtizedben belém épült mítosz, a közénk szövődött kötelék, hogy elég volt megszólalnia Iommi gitárjának, az első húzós riffnek, és már el is érzékenyültem, miközben persze vigyorogtam és a képzeletbeli pengető is beindult az ujjaim között.
Ezt megelőzően nem volt riff, nem volt énekhang, amit jobban vártam volna, hogy felcsendüljön, így aztán már az első percet követően meg voltam győzve: ez az, itt van! A Black Sabbath című nótához hasonló felépítésű End of the Beginning a verzékre gyakorlatilag magára hagyja az énekest, hogy aztán egy mázsás riffel félresöpörje az útból. A tempóváltásra itt nem a szám utolsó negyedéig kell várnunk, már a harmadik percet megelőzően átmennek középtempóba. Ozzy énekét finoman kerülgetik Geezer basszusfutamai, Wilk rafinált ritmusokat pörget, Iommi gitárja pedig már ebben a nótában is több hangon szólal meg. A bő 8 perces szerzemény kis túlzással egy fél albumra elegendő témát vonultat fel, mintha a csapat ezen az egy dalon akarná demonstrálni a Sabbath eszenciáját.
Az ezt követő God Is Dead volt az album első „slágere”, amely ismét csak a teljes zenekari arzenált felvonultatja. A bődületes tempóváltás itt a dal háromnegyedénél történik. Geezer zseniális ritmikájú, rímképletű szöveget írt, ami tartalmilag ugyanolyan ellentmondásos, s ezért elgondolkodtató, mint az előző szám. Ha már itt tartunk, a témák a szokásos élet és halál, jó és gonosz gondolatkörét ölelik fel.
A Sabbath – mint azt korábban bevallottam – az egyik kedvenc zenekarom. Talán éppen ezért az átlagosnál is kritikusabb vagyok velük szemben, és szinte mindegyik albumukon találok olyan dalt, dalokat, amelyek egy kicsit gyengébbre sikerültek, s ezáltal némiképp rontják az egyébként tetszetős összképet. A 13-mal többszöri hallgatás után is úgy voltam, hogy „jó, ott van az első két nóta meg a hetedik és kész”. Aztán amikor úgy koncentráltam az anyagra, hogy tudtam, írni fogok róla, már egészen más megvilágításba kerültek a dalok. Mindegyik egy kis remekmű, önálló világ. Anélkül, hogy mindegyikre külön kitérnék, hadd említsek meg néhány emlékezetes darabot!
A Zeitgeist-ben a Planet Caravan dobjai és elszállós hangulata köszön vissza, a dal azonban jóval líraibb, érzelmesebb, mint 1970-es előképe. A Live Forever-ben, amely az album egyik gyorsabb dala (persze ebben sem szakadnak meg Iommi-ék) egy újabb paradoxonnal találkozunk: „nem akarok örökké élni, de meghalni sem szeretnék” – énekli Ozzy.
A kedvenc nótám a lemezről viszont egyértelműen a Damaged Soul, ami mintha egy jó kis southern rock/blues jammelés lenne, erősen torzított gitárral, itt-ott szájharmonikával, ami megint csak visszautalás a debütalbumra, azon belül is a The Wizard című dalra. Az átkötő énektéma viszont nagyon is mai, Ozzy-szólóalbumos, ugyanakkor Iommi talán ebben a számban gitározik a legnagyobbat. Aztán itt is jön az óriási tempóváltó riff; az anyagnak talán ezek az „átkapcsolások” a legnagyobb pillanatai, na meg persze a lemezvégi esőzés.
Nemcsak Ozzy első sorai hagynak bennünket kétségek között, hanem az albumot záró, eső és mennydörgés hangjaiba vegyülő harangkongás is Az ember joggal teszi fel a kérdést: akkor ez most micsoda is tulajdonképpen, egy régi történet lezárása vagy egy dicsőséges új korszak kezdete? A 13 lemez vége vagy az 1970-es bemutatkozó album eleje? Lehet, hogy csak most kezdődik minden, és a következő mondat, amit hallunk, az lesz, hogy „What is this that stands before me?”?
Ilyen szempontból egy kicsit szerencsétlenül jön ki, rontja az összhatást, hogy a Dear Father után ott sorakozik a négy bónuszdal is. Tökéletes életmű lett volna: ugyanazzal az effekttel nyitni és lezárni a 43 éven átívelő lemezek sorát. Persze utóbbinak más szempontból kifejezetten örülhetünk: ha belegondolunk, nem is egy, hanem kétalbumnyi anyagot kaptunk Ozzy-éktól, hiszen az itteni négy ráadásnótából és a 2016-ban napvilágot látott The End EP stúdiófelvételeiből éppen kijön egy második lemez. Dupla album…
A tempósabb nótákat is ebben a blokkban találjuk, tegyük hozzá, ezekben a bónuszdalokban kevesebb a finesz, az ötlet, a váltás, mint az album nyolc kompozíciójában. Viszont lehet, hogy sokaknak éppen ez a direkt megközelítés jön be.
Időtlen zene a Black Sabbath-é: a ’70-es években született alkotásaik máig hallgathatók, és a 13 is éppúgy készülhetett volna a ’90-es években, mint, mondjuk, 2023-ban. Iommi, amíg él, ilyen riffeket fog pengetni, Ozzy hangjával és memóriájával pedig, úgy tűnik, minden alkalommal csodát tesz a stúdió levegője.
Az anyag összességében inkább áll közelebb a mai Ozzy-, mint a korabeli Sabbath-albumokhoz. (Persze a zenekar életművén belül egy Never Say Die sem mérhető egy Paranoid-hoz.) Mintha az énekes új szólólemezét hallanánk, ahová beszállt gitározni egy korosodó, nyakában óriási keresztet viselő birminghami úriember.
Az talán nem is lepett meg annyira, hogy a kedvenc Black Sabbath-albumok szavazáson a 13 senkinél nem került a dobogóra. A Master of Reality, a Heaven and Hell vagy a Headless Cross mellett nehéz is labdába rúgni. Sokkal izgalmasabb kérdésnek tartom azt, hogy 10-20 év múlva vajon ott emlegetjük-e majd ennek a lemeznek a dalait is olyan klasszikusok között, mint az N.I.B, az Iron Man vagy a Hand of Doom.
2017. február 4-én aztán a Black Sabbath legeslegutolsónak mondott koncertjére is sor került a birminghami Genting Arená-ban, majd egy hónappal később az együttes hivatalosan is bejelentette feloszlását. Ozzy – még 2016-ban – kijelentette, ne számítsunk újabb Black Sabbath stúdióalbumra. Vele szemben Iommi nem zárta ki az esetleges alkalmi fellépések és egy újabb album lehetőségét. Persze, ha az egyikük nincs benne a buliban, hiába is várjuk tőlük a következő anyagot.
Válasz írása