Bathory: Under the Sign of the Black Mark (1987)

1983-ban a svédországi Vällingby városában egy 17 éves fiatalember, bizonyos Thomas Börje Forsberg gitáros úgy dönt – miután egy kevés időt eltöltött a Stridskuk nevű Oi!-bandában –, hogy Frederick „Freddan” Melander basszusgitárossal és Hans Uno Jonas Akerlund dobossal (mindketten ex-Die Cast) zenekart alapít. A fiatalember kezdetben a Black Spade művésznevet használja, amelyet kis idő elteltével a Kiss gitárosa, Ace Frehley iránt tanúsított tisztelete és rajongása okán Ace Shoot-ra változtat, az underground történelembe viszont már Quorthon-ként (a nevet egy démonokat felsoroló listán találta) vonul be.

Mielőtt létrejött volna együttese, a Bathory, zenekarnévként a Nosferatu-t, a Natast, a Mephisto-t, az Elizabeth Bathory-t, illetve a Countess Bathory-t használták. Quorthon szerint csapatának elnevezését a London Dungeon-ba tett látogatása, míg Akerlund szerint a Venom Countess Bathory című klasszikusa inspirálta. Legfontosabb hatásaik a brit N. W. O. B. H. M., illetve punk mozgalomból kerültek ki; az olyan csapatok, mint a G. B. H., a Discharge, a Venom, a Motörhead, de a Black Sabbath és a Kiss is Quorthon kedvencei között szerepeltek.

A közhiedelemmel ellentétben a fiatalok sosem rögzítettek hivatalos demót, első próbálkozásuk egy soha meg nem jelentetett, a fentebb felsorolt bandák hatásait magán viselő négyszámos próbatermi felvétel volt, rajta olyan zsengékkel, mint a Sacrifice, a Live in Sin, a Die in Fire és a You Don’t Move Me (I Don’t Give a Fuck). Utóbbi kettő későbbi Bathory kalózanyagokon látott napvilágot, míg a Sacrifice az 1984-es bemutatkozó lemezre került fel.

A nagy nyilvánosság elé 1983 végén, a Scandinavian Metal Attack kompiláció első része révén léptek. Quorthon ez idő tájt részmunkaidőben dolgozott az édesapja, Börje „Boss” Forsberg által tulajdonolt Tyfon-nál, amely elhatározta, hogy egy kizárólag skandináv metal zenekarok (Oz, Trash, Spitfire, Zero Nine) dalait tartalmazó válogatásalbumot ad ki, és miután az egyik banda visszatáncolt, a kiadó beleegyezett, hogy a Bathory legyen helyettük az albumon. A csapat ezekben a korai időkben mindössze pár koncertet adott (becslések szerint hatot-nyolcat), majd Quorthon úgy döntött, soha nem áll élőben színpadra.

Nagy meglepetésükre a nóták (Sacrifice, The Return of Darkness and Evil) felkeltették a rajongók figyelmét, majd nem sokkal ezután a Tyfon felkérte a Bathoryt, hogy rögzítse első lemezét. Társai, Freddan és Akerlund távoztak a fedélzetről, akik helyére Rickard „Ribban” Bergman basszusgitáros, illetve Stefan Larsson dobos érkeztek. A velük felvett, 1984. október 2.-án kiadott debütáló korong (a felvételek és a keverés mintegy 32-56 órát vettek igénybe) – a Hellhammer Apocalyptic Raids EP-jével egyetemben – korának legbrutálisabb, legszélsőségesebb albuma volt. A metal undergroundot valósággal sokkolta a roppant nyersen, durván és brutálisan megszólaló anyag, senki sem volt felkészülve erre az agresszív, pusztító támadásra.

A folytatás sem sokáig váratott magára, hiszen 1985. május 27.-én napvilágot látott a debütalbumnál még kegyetlenebb, már Andreas Johansson basszusgitárossal készített The Return……, a skandináv és egyben az egyetemes black metal lemezek prototípusa. Míg az első album javában a Venom és a Motörhead szellemében íródott, addig a második korongra ezeket a hatásokat Quorthon alaposan kigyomlálta a muzsikából. Mire a főnök elérkezett a harmadik lemez, az Under the Sign of the Black Mark felvételeihez, Andreas Johansson és Stefan Larsson is elhagyták, így az üresen maradt pozíciókat Paul „Palle” Lundburg dobos és Christer Sandström basszusgitáros (szigorúan session jelleggel) töltötték be.

(Az előzményekhez szervesen hozzátartozik, hogy Quorthon 1986 nyarán levelet írt az Artillery dobosának, Carsten Nielsen-nek, hogy csatlakozna-e a Bathory-hoz, amire Nielsen úgy reagált, hogy ő a zenekarában marad, mert az tízszer nagyobb lesz a Bathory-nál, és kedvesen, de határozottan visszautasította az ajánlatot. 1987-ben Quorthon egy esedékes turné ürügyén a Sodomos Chris Witchhunter-rel (R. I. P.) is próbált, de végül ebből az együttműködésből sem lett semmi. Chris egyik Bathory-lemezen sem játszott.)

Ha Quorthon azzal a céllal vonult annak idején a stúdióba, hogy minden idők leggonoszabb, legbrutálisabb lemezét készítse el, akkor eme törekvését maximálisan sikerült megvalósítania. Az anyag mind hangulatát, mind extrémitását, mind gonoszságát tekintve kizárólag a Possessed Seven Churches-ével és a Death Scream Bloody Gore-jával említhető egy lapon. (Apropó, stúdió: csakúgy, mint elődjei esetében, az Under the Sign of the Black Mark is a Heavenshore stúdióban került rögzítése, ami nem volt más, mint egy híres svéd slágeríró, Peter Himmelstrand garázsa.)

Ugyanakkor az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Quorthon a legváltozatosabb, ilyetén módon pedig a legjobb lemezét (élete fő művét) alkotta meg. Mellékesen említem meg, hogy a The Return megjelenése után Stefan Larsson-nal dolgozott egy Okkulta című albumon, de ezt az Under the Sign of the Black Mark javára elvetették.

A Nocternal Obeisance intróját (a Nocturnal-t rendszeresen – szándékosan helytelenül – Nocternal-nak írják) követően berobbanó Massacre egy gyors, zúzós black metal téma. Lundberg monoton, eszeveszetten gyors dobolására hozza Quorthon a nyers, brutális, minimál riffeket, károgása pedig ugyanolyan extrém és gonosz, mint a The Return…-ön. Ezután, a Báthory Erzsébet tiszteletére íródott Woman of Dark Desires lassít a tempón, sőt, meglepetésekkel is szolgál. A dob itt is egydimenziós, ellenben az orgona és a dallamok felbukkanása, a megjegyezhető refrén (!) mindenképpen az újdonság erejével hatott.

A meglepetések, nóvumok pedig folytatódnak. A doom-osan menetelő, epikus hangvételű, fennkölt Call from the Grave a komplett pagan/folk metal színtér alapjait fektette le, egyben Quorthon itt ültette el azt is, hogy a jövőben milyen irányba kíván haladni, ezen kívül a szerzeményt a Grand Theft Auto IV: Lost and Damned-ben is használták. A baljós kezdésű Equimanthorn szintén egy pusztító black metal tétel, amely középtempóba vált, majd visszatérnek a gyors részek. A nóta egyébként a pokolra, valamint az északi mitológiára, Odin nyolclábú fekete csődörére, Sleipnir-re utal, illetve a Gummo című filmzenealbumon is szerepelt.

Harangzúgással kezdődik a dallamos, szintén epikus jellegű és fennkölt Enter the Eternal Fire, a korong és a Bathory/Quorthon életmű abszolút csúcspontja. A 7 perces felvétel – ugyanúgy, mint a Call from the Grave – a pogány/viking vonal alappillére, de talán még az epikus doom bandák is merítettek belőle inspirációt, szövegét tekintve pedig az ördöggel való lepaktálással foglalkozik. A Chariots of Fire újra egy ádázul tomboló, szélvészgyors black metal darab, amelyet követően a 13 Candles visszatér az epikus, dallamos, lassabb irányhoz. A lemez egy gyors, brutális zúzdával, az Of Doom…-mal (a végén hallható lassú rész az outróba torkollik) fejeződik be.

Az Under the Sign… – ahogy Fenriz (Darkthrone) is megfogalmazta – a legalapvetőbb black metal album. A korábbi albumokhoz képest a szövegek terén is változás állt be rajta, hiszen a korai idők sátánizmus/fekete mágia/okkultizmus köré csoportosult témáit ezen a lemezen a skandináv történelemmel, a vikingek múltjával foglalkozó tematika vette át. Csakúgy, mint a The Return…, az Under the Sign of the Black Mark borítóján is a 2011-ben elhunyt Gunnar Silins festménye látható, amelyen egy svéd testépítő, Leif Ehrnborg pózol a Svéd Nemzeti Operaháznál.

Miután a korong szélsőségességét, brutalitását, gonoszságát a továbbiakban képtelenség volt fokozni, Quorthon egy huszárvágással – a Blood Fire Death-et követően – az északi mitológiára építve, új zenei útra, ösvényre lépett. A Hammerheart sok Bathory-fanatikusnak csalódást okozott, ugyanakkor egy új közönségréteggel ismertette meg a zenekar muzsikáját. A ’90-es évek közepétől azonban már nem volt egységes az albumok színvonala, Quorthon ide-oda ugrált a zenei stílusok között. Játszott thrash-t (Requiem, Octagon), majd jött a Blood on Ice konceptalbum (eredetileg 1989-ben rögzítették, és ez lett volna az ötödik Bathory-anyag), a Destroyer of Worlds újra thrash metalt tartalmazott, a Nordland I. és II. pedig a pogány/viking metal jegyében fogantak.

Ki gondolta volna ekkor, hogy Quorthon 2004. február 17.-én, 38 évesen, szívelégtelenségben életét veszti? Azon vaskalapos metalosok közé tartozom, akinek a Bathory név hallatán az első három album jut eszébe, ugyanakkor munkásságát, a színtérre kifejtett hatását maximálisan elismerem és tisztelem. Sokkal szegényebb nélküle a metal világa, Chuck Schuldinerrel, illetve megannyi társukkal egyetemben betöltetlen űrt hagyott maga mögött.